7. fejezet "Mesélj magadról"

Vannak olyan emberek, akiken első ránézésre látszik, hogy kedvesek, segítőkészek. Elég csak a szemükbe nézni, és tudod, hogy számíthatsz rájuk, ha baj van. Nos, Castiel nem ehhez az ember csoporthoz tartozott. Erre a következtetésre elég volt az a pár óra, amióta ismertem. Vagyis inkább az a két perc, amikor először találkoztunk. Ő inkább abba a csoportba tartozik, amit az emberek elkerülnek. Jó messzire.

Az óra nélküle zajlott le. És a tanár úr óra kezdeti megszólalásán kívül, senki nem hiányolta.

Kicsöngetés után Rose lépett az asztalomhoz.

- Hála annak az okleveles tuskónak, nem sok mindent sikerült rólad megtudnunk – húzott egy széket közelebb a padomhoz. Nem szívesen gondoltam vissza az „eredményes” bemutatkozásomra… Rose-nak igaza volt. A nevemen és a korom kívül semmit nem mondtam el magamról. – Szóval mesélj magadról! – nézett rám hatalmas mosollyal az arcán.

Talán el sem tudta képzelni, hogy ez mekkora kihívás számomra. Egy átlagos embertől, ha azt kérik, hogy mondjon pár szót magáról, akkor elmondja a hobbijait, azt, hogy mit szeret, mit nem, talán mesél a családjáról.  Azonban már jó ideje nem éreztem, hogy az átlagos emberek közé tartoznék. Mind az, amit régen erre a kérdésre válaszoltam volna, ma már nem volt igaz. Sokan mondják, hogy az emberek változnak… És én vagyok az élőpélda, hogy néha nem is keveset.

- Eddig Spanyolországban éltél? – törte meg a csendet pár perc elteltével Rose. Bizonyára rájött, hogy magamtól nem fogok elkezdeni mesélni. Már éppen a számon volt, hogy megkérdezzem, ezt miből találta ki, de Rose megelőzött és a fel nem tett kérdésre válaszolt. – Csak a neved miatt gondoltam. A hangzása, meg a dupla vezetéknév – vonta meg a vállat.

- Igen – válaszoltam halkan. Féltem ettől a kérdéstől. Ez sok más olyat szülhet, amiknek megválaszolására még nem készültem fel. – De csak pár évig. Itt, Franciaországban születtem – tettem gyorsan hozzá, nehogy Rose megkérdezze, miért költöztem vissza.

- És milyen az élet Spanyolországban? – bár nem a legrosszabb kérdést tette a lány fel, mégis erre is nehéz volt válaszolnom. Hogy milyen ott? „Tökéletes, szép, boldog…” Ezek a legmegfelelőbb szavak. De, hogy mondjam ki őket, anélkül, hogy a sírás kerülgetne?

- Teljesen más, mint itt – találtam meg végül a legmegfelelőbb választ.

- Ohh próbálsz kommunikációt teremteni az új lánnyal? – észre sem vettem, hogy Castiel mikor jött vissza. Nekidőlt a mellettünk lévő padnak és onnan szólt le Rose-nak. – Csodálkoznék, ha bármit is ki tudnál szedni belőle – tette hozzá. Igen, Castiel egyértelműen ahhoz az ember csoporthoz tartozott, amit mások leginkább elkerülnének… És köztük én is.

- Én meg azon csodálkoznék, ha végre befognád – talán én lepődtem meg a legjobban, amikor meghallottam a saját bátorságtól csengő, hangomat. Ijedten néztem körbe. Ezt tényleg kimondtam? A pár hónappal ezelőtti énem könyökből vágta volna ezt vissza. De a mostani nem. És mégis kimondtam, anélkül, hogy gondolkoztam volna.

Castiel arcán egy vigyor jelent meg.

- Tehát az édes kis cicus tud vérengző oroszlán is lenni? – hajolt hozzám közelebb. Az előbbi bátorságom, mintha megérezte volna, hogy itt nincs helye, elillant.

- Castiel! Beszélhetnénk? – lépett a padomnál összegyűlt tömeghez Lysander. Legnagyobb örömömre, a vörös hajú srác felegyenesedett és kiment a teremből. Lysander pedig követte.

- Ne is törődj vele! – vonta vissza a figyelmemet magára Rose. – Mostanában eléggé nehéz eset…

- Mostanában? – még minidig az ajtót néztem, ahol az előbb a két fiú eltűnt. Bár tény, hogy egyáltalán nem tetszett Castiel stílusa, mégis már kétszer kihúzott, akaratlanul egy-egy olyan szituációból, amibe nem szívesen keveredtem. Először, amikor az osztály előtt kellett volna bemutatkoznom. Hála neki, az osztály rá és Nathanielre figyelt, nem pedig rám. Másodszor pedig most. Sikerült elterelnie a témát rólam, így megmenekültem Rose kérdéseitől.

- Igen, régen is idegesítő stílusa volt, de nem ennyire – sóhajtott a lány.

A további beszélgetésünknek a csengő vetett véget. Rose visszaült a helyére, én pedig újabb 45 percet tölthettem el a gondolataimmal.

A következő szünetben Rose körbevezetett az iskolában. Az egész épület ötöd akkor volt, mint a régi iskolám. Így legalább kevesebb az esély rá, hogy eltévedjek. Bár az, hogy minden emelet ugyanolyan volt, rontotta az esélyeimet. Mindenhol ugyanaz a rózsaszín és kék árnyalat köszönt vissza rám.  

Még két órát ültem végig az új „második otthonomban”. Rose minden szünetben mesélt valamit az iskoláról, vagy a tanárokról, néha magáról is. Szerencsére azonban rólam nem kérdezett többet. Talán azért, mert megérezte, hogy nem szívesen beszélek magamról. Ez a lány kifejezetten azokhoz az emberekhez tartozott, akikben meg lehet bízni, mégis még én nem voltam felkészülve, hogy bármit is mondjak.

- Hogy mész haza? – lépett hozzám Rose a nap végén. Bepakoltam a táskámat és elindultam a megváltást jelentő ajtó felé. Haza… Felszállok egy repülőre és az időn átutazok… Csak úgy tudnék hazamenni. Ahova most megyek az nem az otthonom. De ezt nem mondtam ki.

- A nagynéném elvisz – mondtam, miközben kiléptünk a teremből. Még egy ajtó és magam mögött hagyhatom az iskolát. Legalábbis egy napra.

- Igazis, hiszen a cicusnak még nem lehet jogsija – karolt át Castiel. Nem értem miért voltam számára annyira izgalmas…A régi énem tökéletesen illet volna hozzá. Ha őt heccelte volna folyamatosan, azt megértettem volna. De az a régi énem volt!

- Castiel… Kérlek szívódj fel – forgatta a szemeit Rose. Hogy őszinte legyek Rose-t sem értettem igazán. Mióta beléptem az ajtón ő volt az egyetlen, aki őszintén érdeklődött irántam. És miután rájött, hogy nem éppen vagyok a legjobb beszélgető partner, azután is kedvesen viselkedett velem. Bár nem értettem, hálás voltam neki.

- Felcsaptál testőrnek Rose? – jelent meg egy vigyor Castiel arcán. – Hiszen pár órával előbb te is hallhattad, hogy ő is tud magára vigyázni – leszedte a kezét rólam és elém állt. Az állam alá nyúlt, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Látni szeretném még egyszer azt a tűzet a szemében – kacsintott rám, majd elengedett. Mint, aki elvégezte a dolgát, siető léptekkel kiviharzott az iskola ajtaján.

- Idióta – suttogtam szinte csak magamnak.

- Na, ebben egyetértünk. Fogalmam sincs, újabban mi ütött belé… - sóhajtott Rose.

Kint elköszöntünk egymástól és én sietve megkerestem Agatha néni kocsiját.

- Milyen volt az első nap? – fordult felém a nagynéném mosollyal az arcán, miközben beültem.

- Nem is… annyira rossz – mondtam ki végül. És tényleg így gondoltam. Sokkal rosszabbra számítottam. Bár ez nem azt jelenti, hogy szívesen fogom holnap átlépni azt a küszöböt. Ez csak annyit jelent, hogy igenis megpróbálom megtenni, hogy átlépek!

- Ezt öröm hallani! – indította el a kocsit Agatha néni. Lassan kigördültünk az iskola parkolójából és elindultunk „haza”.

Vacsoránál a nagynéném rengetek kérdezett az iskoláról. „Milyenek a tanárok?”, „Kedvesek?”, „És a diákok?”, „Az osztálytársaid?”…és hasonlóak. Próbáltam megfelelő válaszokat adni. „Igen, mindenki nagyon kedves” – még, ha nem is feltétlen volt ez igaz. Nem akartam még nagyobb teher lenni számára, mint, ami amúgy is vagyok.

Agatha néninek sok dolga volt még, így magára hagytam a nappaliban és felmentem a szobámba. Megmosakodtam, átöltöztem pizsamába, és levettem a polcról egy könyvet. Hátha kicsit eltereli a gondolataimat. Éppen leültem, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn megjelenő név láttán elmosolyodtam. Agustin egy régi barátom volt. Mondhatni az egyetlen régi barátom, akit kicsit is érdekelt, hogy ténylegesen mi van velem. Megnyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Hola chica! – szólt bele mély hangon. Jó volt újra hallani egy ismerős hangot.

- Szia – köszöntem vissza, tudva, hogy érti mit mondok. Bár ő világéletében Spanyolországban élt, három különböző nyelven beszélt tökéletesen az anyanyelvén kívül.

Fél óráig beszéltünk, teljesen jellegtelen dolgokról. Tudta nagyon jól, hogy semmi kedvem mesélni, arról, mi is a helyzet itt, így nem is kérdezett rá. És azzal is tisztában volt, hogy nincs kedvem arról sem hallgatni, mit történt a régi iskolámban, míg én távol voltam.

De ez a beszélgetés tökéletesen megfelelt arra, hogy egy ideig elfeledkezzek a gondjaimról, az új iskolámról, és minden másról. Egy ideig… Amint letettem a telefont ezek a gondolatok újra visszakúsztak az elmémbe.

Holnap megint iskolába kell mennem, és bár a mai napot túléltem, mi biztosítja, hogy holnap is így lesz? Régen imádtam minden egyes napot, amit a suliban tölthettem… Régen.

Az emberek változnak. És ezek a változások általában valami miatt következnek be. Valami, ami kibillenti az embert az átalagos kis életéből. Olyannyira, hogy nem csak élete, hanem ő maga is megváltozik…

6. fejezet Kegyetlenség

Kegyetlenség. Mit is gondol az ember, amikor meghallja ezt a szót? A legtöbben talán az igazságtalanságra gondolnak, arra, hogy valaki olyat művelt velük, amit nem érdemeltek meg.
Ahogy a Sweet Amoris Gimnázium testneveléstermében körbenéztem az éppen futó lányokon, könnyen megállapítottam, hogy ezt a tanárt szinte egytől egyig kegyetlennek tartották. És talán igazuk is van. Talán nincs a Földön még egy gimnáziumi tanár, aki 17 éves lányokat vesz rá arra, hogy negyvenöt percig fussanak. Számukra ez kegyetlenség volt. De számomra nem.

A régi iskolában a pompon csapat vezetőjeként én is elvártam, hogy a csapatom tagjai fittek legyenek. Így minden héten többször eljártunk futni.

Számomra ez a tanár nem volt kegyetlen! Én a múltamat találtam kegyetlennek. A múltamat, amit soha nem változtathatok meg.

Éles sípszó szakított ki a gondolataimból. Szinte mindenki megállt és a térdére támaszkodott, próbált mélyeket lélegezni.

- Jól van lányok, elég lesz – üvöltötte a tanár kicsit nagyobb hangerővel, mint kellett volna. A mondat felénél a csengő apró zaját lehetett felfedezni, de csak annak, akinek nagyon jó a hallása, és el tudott tekintetni a tanár úr üvöltözésétől.
Mint egy csorda, vezényszóra mindenki elindult az öltöző felé. Mindenki köztük én is. Ennek ellenére én léptem be utoljára az említett helyiségbe. Ami pad volt bent, azon mind feküdt valaki. Még nem heverték ki ezt a „kegyetlen” testnevelés órát. Lassan a szekrényhez léptem, amiben a cuccaim voltak.

- Téged aztán keményfából faragtak kislány, ha Mr. Rabszolgahajcsár órája után ilyen jó színben vagy – eltelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy hozzám beszéltek. Megfordultam a sarkamon, és a hang forrását kerestem. Velem szemben ült az egyik padon. Éppen a gyönyörűen ősz hajából szedte ki a gumit. Rose volt az.

- Emlékszem, amikor először vettem részt az óráján… Életem leghosszabb negyvenöt perce volt… - mondta mosolyogva a lány. – De úgy látszik neked meg sem kottyant…– állt fel a padról, és lépett mellém. Ugyanis a cuccai a tőlem egyel balrábbra lévő szekrényben voltak.

Az öltözőben közben már mindenki összeszedte magát, és elkezdett átöltözni. Én és Rose is így tettünk.

- Régen elég keményen sportoltam – vetettem végül oda Rose-nak, amikor már a rendes ruha volt rajtunk. Rájöttem, hogy talán nem kéne némasági fogadalmat tennem, és nem szólnom senkihez az elkövetkezendő években, amíg ide járok. A lány arcán érdeklődés mutatkozott meg.

- És mégis mit? – kérdezte, miközben az osztályterem felé vettük az irányt. Bár szinte kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy elő fog kerülni ez a kérdés, reménykedtem abban az egy százalékomban, hogy mégsem teszi fel. Mert, ha most válaszolok, abból újabb és újabb kérdések lesznek, amikre szintén válaszolnom kéne. És ezek mind a múltammal foglalkoznának, amit meg legszívesebben elfelednék.

Végül azonban arra jutottam, hogy válaszolok a kérdésére.

- A volt iskolám focicsapatának  szurkolótáborának a vezetője voltam – sóhajtottam egy nagyot.

- Mármint pompon csapatvezető? – reagált rá Rose tágra nyílt szemekkel.

- Igen…

- Régen én is arról álmodtam, hogy ilyen csapatkapitány legyek. De, amikor beiratkoztam ebbe a suliba, az álmomnak annyi lett. Ugyanis az iskolában nincsenek pompon lányok, de még focicsapat sem – nevetett fel a lány. – Nem valami nagy ez a gimnázium… Ennek ellenére, úgy látszik te még így is könnyen eltévedsz. Adok egy jó tanácsot, legközelebb ne Lys-től kérj segítséget… Mint láthatod, elég könnyen félre vezeti az embert- utalt Rose a tesiről való késésemre. Persze ő nem tudhatta, hogy egyáltalán nem Lysander tehet róla. – Amúgy nem direkt csinálja. Csak a memóriája nem éppen mondható jónak – mikor Rose befejezte, már a terem előtt álltunk.

Mielőbb menekülni akartam a következő kérdése elől, így lenyomtam a kilincset, és nagy hévvel kinyitottam az ajtót. Mármint nyitottam volna, azonban valami megakadályozott. Az ajtó valaminek nekiütközött és az a valami éles káromkodásba is kezdett. Vagyis inkább az a valaki.

Castiel állt az ajtó másik oldalán és a kezével az orrát fogta. Az ajkai közül még mindig éles szitkozódás hangzott.

Csak néhány másodpercbe telt felfognom, hogy az előbb éppen hozzávágtam az ajtót.

Castielnek is kellett egy kis idő, mire rájött, hogy mi is történt. Ellenben, mikor meglátott abbahagyta a káromkodást, és elvette az orráról a kezét. Szerencsére nem vérzett, így egy kicsit megnyugodtam.

- Értelmezzem ezt úgy, hogy a bosszúd volt, a reggeli miatt? – kérdezte kurta mosollyal az arcán. Újabb másodpercek teltek el, mire újfent felfogtam, hogy mire is értette.

Én szinte már nem is emlékeztem arra, hogy reggel ő volt az, aki nekem jött, amíg én az iskola ajtajában szerencsétlenkedtem. Az a reggel olyan távolinak tűnt, mintha nem is pár órája lett volna.

- Szerintem értelmezd úgy, hogy véletlen volt – szólt közbe Rose, még mielőtt bármit is válaszolhattam volna. Majd a lány a vállamra tette a kezeit, és elvezetett Castiel elől egyenesen a padomig.

A fiú egy halk morgást hallatott még, majd kiment a teremből.

- Ahogy mostanság viselkedik, igazán megérdemelte – mosolygott rám a lány.

Az arcán láttam, hogy Rose még szeretett volna valamit mondani, de a csengő belé fojtotta a szót. Lassan a padjához sétált.

Hálás voltam, mind a csengőnek, mind Rose-nak. Előbbinek azért, mert újabb negyvenöt percet adott nekem, amíg senki nem szól hozzám, utóbbinak, mert kedvesen viselkedett velem, és úgy éreztem, tényleg érdeklődik felőlem.

A tanár úr, mielőtt belekezdett volna az órába, körbenézett. Egy nagyot sóhajtva végül megszólalt.
- Úgy látom Castiel ma sem tette tiszteletét… - majd mintha el sem hangzott volna ez a mondtad, elkezdte megtartani a matematika órát.

Körbenéztem, és igaza volt. A fiúnak hűlt helye sem volt. A diákok arcát nézve azonban az ember rájöhetett, hogy ez nem volt szokatlan....

5. fejezet Az idő

Az óra vészesen lassan járt. A diákok általában ilyenkor átkozzák a készüléket, és talán a fél karjukat is adnák, hogy csak egy picit is felgyorsítsák a lassan mozgó mutatókat. De én nem. Én legszívesebben megállítottam volna.

De az időt nem lehet manipulálni, hiába adja az ember a fél karját, vagy egyéb testrészét. Nem lehet megtörtént eseményeket meg nem történné tenni, nem lehet megállítani vagy éppen felgyorsítani. Csak nézni lehet, ahogy – mintha saját akarata lenne – telik.

Csak nézni, és nem beleszólni.

Régebben eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mit tennék, ha irányíthatnám az időt. Az akkori énem hatalomra vágyott, végtelen lazsálásra és egyéb társaira.  Jelen pillanatban csak egy dolgot akartam. Visszamenni egy hónappal ezelőttre és meg nem történné tenni néhány dolgot. De persze ez lehetetlen…

És az óra sem akart megállni a kedvemért sem. Lassan a kicsöngetést jelző ponthoz ért. Bár a csengő még nem szólalt meg a diákok már pakolni kezdtek.

Még pár másodperc, és meg is érkezett a tanulók számára megváltást hozó hang. Mármint a legtöbb tanuló számára.

Az osztály felbolydult. Senkit sem érdekelt, hogy a tanár be akarta fejezni az órát. A tanár úr tett még egy utolsó próbálkozást, és feladta a házit. Persze hiába… A csengő az csengő, az idő az idő. Megvan a helye a tanításnak és a szünetnek is.

- Ms. Montero? Ugye? – lépett az asztalomhoz a legyőzött tanár.

- Igen – feleltem halkan.

- Idetetszik jönni egy kicsit? Szeretném átbeszélni magával, hogy hol tart az anyagban, és mi lenne a pótolni valója – engedelmeskedtem a kérésének, és a tanári asztalhoz léptem. Alaposan elmagyaráztam, hogy én már ezt az egész anyagot vettem a régi iskolában, hogy igen, mindenre emlékszem, nem, nem szükséges senkinek sem elmagyarázni, mondom, hogy már vettem, igen, teljes mértékben fel tudok zárkózni. Természetesen ezt a legudvariasabban, bár a végére a türelmem kezdett elfogyni. Miközben én a tanár úrral beszéltem, az terem kiürült. Nem is csoda. Testnevelés óra jött. „Az idő telt” Körülbelül öt perc volt még becsengetés előtt, amikor végre sikeresen befejeztem a beszélgetést. A tanár urat, mintha nyílból lőtték volna ki, úgy viharzott el. Az előbb bezzeg nem sietett ennyire. A táskámhoz léptem, majd kivettem belőle a testnevelés cuccomat, ami reggel még Agatha néni csomagolt össze. És persze ő is vette meg.

Kiléptem a teremből, amikor élesen hasított belém a tudat, hogy fogalmam sincs, merre kéne mennem. A folyosó üres volt. Egy másodperc múlva meg is értettem miért. A csengő éles rikácsolása hallatszott az egész épületben.

Remek első nap elkésem a harmadik óráról…

És még mindig fogalmam sincs, merre kell menni…

- Elvesztél kiscica? – halottam a hátam mögül. A sarkamon megfordultam és szembe találtam magam Castiellel. Vagyis inkább Castiel mellkasával. Ugyanis túl közel állt. Gyorsan hátraléptem, egy halk bocsánat mormolása közben.

- Neked nem testnevelés órán kéne lenned? – néztem rám, mikor már kellően messze volt. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Nem, kisbutus. A lányoknak van tesijük. Mi meg kémián poshadunk. Vagy éppen arról lógunk. De ha már itt tartunk, kiscica – lépett közelebb, és újfent túl közel volt. – neked nem kéne tesin lenned? – automatikusan megint hátra léptem.

- Én csak… Nem...tudom merre van a tesiterem…

- Szóval tényleg elvesztél. Kötelességemnek tartom, hogy segítsek az elveszetteknek – hirtelen az állam alá nyúlt, és felemelte azt, így kénytelen voltam a szemébe nézni. A kezemmel megpróbáltam eltolni az ő kezét, de ez nem jött össze.  

- Eressz el! – suttogtam.

- Castiel! Hagyd őt békén! – jött a hang a folyosó végéről. A hanghoz tartozó test az ősz hajú, viktoriánus korabeli ruhát hordó fiúé volt.

- Ünneprontó vagy Lysander! – engedett el végre Castiel. Most ő volt az, aki egy lépéssel hátrébblépett. Lysander közben mellénk ért.

- Ha jól hallottam, akkor a testneveléstermet keresed. Folyosó végén, balra. Nem nagyon lehet eltéveszteni. Gyere Castiel, nekünk is kéne mennünk órára – majd megfogta a vöröset és a karjánál fogva elkezdte a másik irányba húzni. Legnagyobb meglepetésemre Castiel engedett neki.

Az idő telik, akkor is, ha az ember ennek nincs tudatában. Már hét perce becsengettek, amikor végre bejutottam a tesiterembe. A rendes ruhámba persze, mert arról, hogy az öltöző hol van, még mindig nem tudtam semmit.

A lányok egytől egyik csendben futottak. A tanár, aki férfi volt, középen állt. Amikor meglátott belefújt a sípjába. A termet dobhártyát szaggató sípszó szelte át.  Siető léptekkel mellém lépett. Magas, kigyúrt férfi volt. És kifejezetten ijesztő. Nem futnék össze vele egy sötét sikátorba este. De akkor sem, ha nincs este.

- Mégis ki maga? – mondta kicsit nagyobb hanggal, mint azt a fül befogadni képes.

- A nevem Aihnoa Estela M – de végig mondani nem tudtam, mert közbe vágott.

- Szóval az új diák.. Maga késett! Tisztában van ezzel? Nem szándékozom kivétel alá helyezni csak azért, mert új diák. Gyűlölöm, ha az órámról elkésnek!

- Sajnálom, csak nem tudtam, hogy m.. – de újfent közbe vágott.

- És továbbá gyűlölöm, ha valaki magyarázkodik! – látszódott rajta, hogy folytatta volna még, de valami megakadályozta. – Lysander? Hát ön mit keres itt? – ebben a pillanatban két kezet éreztem a vállamon.

- Elnézést, hogy megzavarom az órát, csak meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy Ms. Montero ideért. Sajnos először rossz felé küldtem el, amiért még egyszer elnézést kérek. Így magyarázható a késése is. Remélem megbocsát neki – bár Lysander háttal volt nekem, szinte biztos voltam benne, hogy egy ezer wattos mosoly jelent meg az arcán.

- Jaj Lysander te és a feledékenységed… - a tanár úr jelleme hirtelen megváltozott. Még csak nem is magázta Lysandert. Könnyű volt megállapítani, hogy baráti viszony van közötttük. – Ms. Montero, kérem öltözzön át! – mutatott egy ajtó felé, ami nagyon reméltem, hogy az öltöző volt. – Maga Lysander pedig menjen órára!

Gyorsan elindultam az ajtó felé. Egy pillanatra visszafordultam, szerencsére a tanár háttal állt nekem. Lysander szemével találkozottam. Egy apróbb mosolyfélét intéztem felé, majd legközelebb szóban is megköszönöm.

Az öltözőbe gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat. Közben az időn járt az eszem. Körülbelül negyed óra telt el, amióta kiléptem a teremből. Ez alatt a negyedóra alatt egyszer sem gondoltam a múltamra. Azóta a nap óta, talán a legszebb negyedórám.  Persze nem feltétlen hiányzott Castiel zaklatása, de mégis elterelte a figyelmemet a múltamról. Egészen mostanáig.

Az idő folyik tovább, bármit teszünk. Nem tudjuk megállítani, vagy felgyorsítani, de beleszólni sem lehetséges. Egyszerűen csak nézzük, ahogy telik. Az idő nem old meg semmit, csak tompít. Nem fed be semmit, csak enyhít.

Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az öltöző ajtajából. 

4. fejezet Az első óra

Gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor mosolyogva mondod, hogy „ minden rendben lesz” , de nagyon jól tudod hogy ez nem igaz, és az ég világon nem lesz semmi sem rendben. Általában ezt a hazugságot azért használjuk, hogy valakit megnyugtassunk. Jelen esetben én magamat akartam megnyugtatni. De rájöttem, hogy ennek nincs értelme… Akárhányszor mondtam volna el magamba, hogy „minden rendben lesz”, nem tudok annyira hazudni a saját énemnek, hogy el is higgyem. Igenis jól ismerem a természetemet, nem, nem lesz minden rendben…

Az osztályba mély csend fogadott. Mindenki a helyén ült már, köszönhetően Mr.Faraize előbbi utasításának. A szemek köztem és a tanár között cikáztak. Hol felvont szemöldökkel, hol haragos pillantásokkal, hol barátságos tekintettel találkoztam. Lassan végignéztem az osztályon. Ezt nem lett volna szabad megtennem. Az első szempár, amivel találkoztam egy srácé volt. Rögtön felismertem. Az a fiú volt, aki néhány perccel ezelőtt majdnem fellökött az ajtónál.. Kaján vigyor jelent meg az arcán, és biztos voltam benne, hogy ő is emlékszik az előbbi afférra. Hogy is ne emlékezne…

- Nos még mielőtt belevetnénk magunkat a tanulás bájaiba – Mr. Faraize pont annyi időt hagyott, hogy az osztály egy része cinikus és halkan felkacagjon. A tanár ennek ellenére úgy tett, mintha nem hallotta volna, és folytatta a mondandóját. – Bemutatnám nektek az új osztálytársatokat. Nem is beszélnék sokat róla. Meséljen inkább ő magáról – mosolygott barátságosan rám az új osztályfőnököm. Nem is tudja mennyire örültem volna, ha inkább ő mutat be, és nekem csak némán kellene állnom.

De nem így történt.

„Essünk túl rajta!” – gondoltam magamban és egy mély levegőt véve belekezdtem a bemutatkozásomba.

- A nevem Aihnoa Estela Montero Germendia - hadartam el egy szuszra. Anyukám spanyol és ragaszkodott hozzá, hogy a lánya neve is spanyol legyen. Így kaptam meg a dupla keresztnevet, és a dupla vezetéknevet.  A srác, akinek reggel nekimentem röhögve szólalt meg.

- És ezek közül választhatunk, hogy melyiken szólítunk? – erre a kérdésre egy szőke hajú lány erőltetetten nevetett fel. Ismertem ezt a nevetést. Egy nem felvilágosított embernek egy angyal ártatlan és őszinte kacajának tűnhetett. Sokáig gyakorolhatta a lány, hogy ennyire jól ment neki. Régen én is sokat gyakoroltam. Ez egy affajta „nem volt jó a vicc? Nem baj nevetek rajta” hangnak minősült.

A megjegyzés azonban bántóan érintett, és, aki a megmentésemre sietett, az Mr. Faraize volt.

- Castiel, kérem az ilyen megjegyzéseket tartsa meg magának! Aihnoa folytassa csak nyugodtan.

A Castiel nevezetű srác mind a két kezét a feje felé tartotta, jelezve, hogy megadta magát. Egyből ki lehetett találni, hogy a hierarchiában hol helyezkedik el… Tipikus menő srác, aki élvezi, ha beszólhat valakinek… Egy hónappal ezelőtt epésen visszaszóltam volna valamilyen beszólással, de most, ha eszembe jutott is volna valami, tuti nem mondom ki.

Pár másodperc csend következett, majd rájöttem, hogy mondanom kéne valamit, így folytattam.

- Szóval a nevem Aihnoa. 16 éves vagyok – és most én voltam, aki egy pillanatnyi szünetet hagyott, hogy a többiek megemésszék, amit mondtam. Rajtam és Mr.Fraizen kívül 15 diák volt a teremben, de szinte biztos voltam benne, hogy mindannyian 17 vagy 18 évesek. Tizenegyedikben ennek nem is kéne máshogy lennie.

- Ez esetben Szöszi eltévedtél… A pisisek arra vannak – mutatott Castiel az ajtó felé.

- Castiel! Mégis mit mondtam az előbb magának? – szidta újból le Mr. Faraize. Nem mintha nagyon számított volna.

- Nem tudom, nem figyeltem. Túlságosan elfoglalt, hogy azt nézzem, ahogy az új lány a szétbontja a pulcsija ujját – röhögött fel újra a vörös hajú srác. Eddig észre sem vettem, hogy idegességemben a ruhám ujját piszkálom. Most azonban azonnal abbahagytam. Félénken a padlót kezdtem el bámulni, és reménykedtem benne, hogy mielőbb leülhetek valahova. Lehetőleg olyan helyre, ahol nem lát senki, és én sem látok senkit.

- Miért büntet isten magával? – tette fel Mr. Faraize a költői kérdést.

- Lássa be tanár úr, Ön tudja nagyon jól, hogy ez nem büntetés, hanem áldás! – vette elő Castiel a nyájas hangját. Vajon észrevennék, ha én most leülnék? Vagy kirohannék a teremből? Mert szerintem nem. „Az első padban volt egy szabad hely.”

- Tanár úr! Abban azonban egyetértek Castiellel, hogy Aihnoa kisasszonynak nem ebbe az osztályba kéne járnia. Akkor mégis miért ide íratták be? – kérdezte a vörös mellett ülő fiú. A haja ősz volt, és a rajta lévő ruhák hasonlítottak a viktoriánus korbeliekhez. Mégis, ami legszembetűnőbb volt, az a beszédstílusa. Miért rakott kisasszonyt a nevem mögé? Ezt eddig csak nálam sokkal idősebb felnőttek csinálták.

- A kisasszonynak tudtommal nem kellett járnia ötödikbe, így egy évet ugrott felfelé – válaszolt helyettem is Mr. Faraize. Igen… A tanáraim szerint nem volt szükséges ötödikbe járnom, mert a tudásom rég túlmutatott azon a szinten.

- Ohh ne már… Ezek szerint egy Nataniel 2 – vel van dolgunk? – emelte fel megint a hangját Castiel. Már most elegem volt ebből a srácból… Komolyan mindenre van egy hozzászólása?

- Mit is mondtál az előbb? Talán baj, hogy én nem állok bukásra szinte minden tantárgyból? – szólalt meg a terem másik végéből egy szőke hajú srác. Ő volt, aki megmondta, merre találom az igazgatóit… Ha jól értelmezem, a neve Nataniel volt.

- Nekem legalább van életem! – köpte szinte a szavakat Castiel. Ez egy keringőre volt felhívás, és egy olyan labda feldobása, amit még én is le tudtam volna ütni. Szinte előre láttam, hogy a szőke srác azt mondja, amit én is mondanék ebben a helyzetben.

- Nekem meg jövőm! – jegyezte meg Nataniel. Egy hónapja én is ezt vágtam volna Castiel fejéhez. Szinte a lelki szemeim előtt láttam, hogy ezek ketten a végtelenségig tudtak volna vitázni.

„Az első padban volt egy szabad hely.”

- Castiel! Nataniel! Kérem fejezzék be! – csitította Mr. Faraize őket. Ebben a másodpercben én az első padban lévő helyre becsusszantam. Semmi értelme nem volt annak, hogy tovább kint álljak.  A padtársam egy lila hajú lány volt.

- A nevem Viola – mutatkozott be félénken a lány. A tanár úr még mindig Natanielt és Castielt nyugtatta le, de azok ketten úgy tettek, mintha a tanár ott sem lenne.

Körülbelül öt percbe tellett, mire a két srác végre befogta. Az osztály csendben figyelte őket, én meg hálás voltam nekik, hogy elvonták rólam a figyelmet.

Mr.Frazaizenek leeshetett, hogy nem kívánok tovább beszélni, így elkezdte az órát megtartani.

Történelmet tanított. Február volt, így az osztály teljesen mást tanult, mint én a régi sulimban. De szerencsémre én előrébb tartottam az anyaggal, így tudtam miről van szó az órán. Ennek ellenére úgy tettem, mint, aki hevesen jegyzetel. A gondolatian azonban egy mondat felé fordultak: „haza, haza, mielőbb haza!”

Az órát egy hangos és éles zaj zavarta meg. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy rájöjjek, ez a csengő volt.

Hirtelen félelem fogott el. Ha ez a csengő, akkor azt jelenti, hogy senki és semmi nem fog senkit és semmit visszatartani attól, hogy velem beszéljen. Már, habárki is szóba akart volna állni velem, az előbbi bemutatkozásom miatt. Bárcsak ne akarnának… De kérésem persze nem igazolódott be, és hamarosan három lány vett körül.

- Szóval a neved Áhjno – akadt meg a nyelve az egyiküknek.

- Aihnoa. Áj-no-a – szótagoltam el neki halkan.

- Igen... igen… Én Peggy vagyok. Szeretném, ha mesélnél egy kicsit magadról, hogy a suli újságban megjelenhessen egy cikk rólad – félve rá néztem.

- Ne, kérlek. Nem szeretném, ha az újságban szerepelnék! – régen imádtam a szereplést. Regén. Most már nem. Most legszívesebben a takaróm alatt töltöttem volna a hátralévő életemet, mindentől és mindenkitől elzárva… De ezt már egyszer elmondtam.

Peggy elhúzta a száját, és elment. Úgy látszik nem innentől nem voltam érdekes számára.

- Ne is foglalkozz vele! Az újság az élete, de amúgy egy rendes lány! Majd meglátod – mosolygott rám egy ősz hajú lány. Nagyon szép volt. A ruhái hangsúlyozták, azt, amit kellett. – Ohh hisz még csak be sem mutatkoztam – kacagott fel. Ez nem hasonlított az előbbi műnevetéshez. Bár nem mondott semmi vicceseset mégis a nevetése őszinte volt.  – A nevem Rose – nyújtotta felém a kezét. – Üdv a Sweet Amorisban! Hidd el sok kalandban lesz itt részed! Ezt a sulit bárminek elmondhatod, csak átlagosnak nem. A tanárok nyitottak mindenre. A diákok legtöbbje viszonylag normális. Jól fogod magad itt érezni! – nézett a szemembe. Nem! Én NEM akarom magam itt jól érezni! Én haza akarok menni! Hazamenni és soha nem jönni vissza! Elfutni minden elől. Az emberek elől, a gondolatok elől, a gondok elől, az emlékek elől…. Ennek ellenére ezt nem mondtam ki.

- Remélem én is – erőltettem egy mosolyt az arcomra. A csengő hálás rikácsolása mentett meg a további beszélgetéstől. Szép lassan mindenki helyresétált.

Én összeszedtem a gondolataimat, és örültem, hogy az elkövetkezendő 45 percben nem kell megszólalnom.  

3. fejezet Az iskola

Lassan lépkedtem az iskola ajtaja felé. Diákok tömkelege előzött meg, csak, hogy ők hamarabb beérjenek, mint én.  Nekem nem volt fontos, hogy bemenjek. Egyáltalán itt sem akartam lenni. Legszívesebben hazarohantam volna, és bebújtam volna a takaróm alá.

Hm… haza… Ez a szó egy pillanatra elgondolkoztatott. Haza, mint Spanyolországba, vagy haza, mint az itteni franciai házba?

Ugyanis, amikor a „haza” szóra gondolok, nem kétség, hogy Spanyolországot értem alatta. De oda már nem mehetek vissza. Ott már nincs nekem helyem. Szomorúan a repülőre gondoltam, amivel jöttem. A gép már azóta többször is járt az én szeretett hazámban, persze nélkülem…

Hogy ne fogjon el megint a sírás, másfelé kezdtem el terelni a gondolataimat.

A szürke épület ajtaja egyre közelebb került hozzám. Pont úgy, ahogy én is egyre közelebb kerültem a pillanathoz, hogy megismerjem új osztályomat. Ez a gondolat most nem szomorúsággal töltött el, hanem félelemmel…

Féltem az új közösségtől, attól, hogy új emberekkel kell megismerkednem, hogy mások előtt beszélnem kell.

Újra felötlött benne a gondolta, hogy inkább visszaszaladok az ágyamba és soha, de soha többet nem is jövök ki onnan. De ezt az érzést hamar elnyomtam és egy kis bátorságot pumpálva magamba léptem át a suli küszöbét.

Bent halványrózsaszín padlóval és kék szekrények soraival találtam szemben magam. Mintha ezzel próbálták volna kiegyenlíteni a szürke falak barátságtalan látványát. A diákok össze-visszarohangáltak a folyosón. Volt, aki a szekrényéhez ment, és épp kivette a tankönyveit, más a barátnője nyakába ugrott éppen.

Én voltam az egyetlen ember, aki nem illett a képbe. Bambán álltam az ajtóban, és figyeltem az eseményeket. Az igazgatónő irodáját kellett volna megkeresnem, hogy leadjam a papírjaimat, de fogalmam sem volt, hogy merre találom. Ahhoz meg, hogy megkérdezzek valakit, koránt sem gyűjtöttem elég bátorságot. Így marad az „álljunk az ajtóban, hátha megjelenik a semmiből egy tábla rajta igazgatói felirattal” terv. Ezzel a tervvel azonban akadt egy kis gond… Az ajtót reggel elég sokan használták. Egy fiú lépett be rajta, és rögtön sikeresen nekem is ütközött.

- Héjj!- szólt rám. – Talán nem kéne az útközepén állni! – dohogott magába, és elvonult. Halkan még egy bocsánatot rebegtem után, amit persze tuti nem hallott meg. Egy fél méterrel arrébb álltam, így már senki útjába nem voltam. Ellenben az isteni beavatkozás nem érkezett meg, sehol nem jelent meg semmilyen tábla, és igazgatónőnek kinéző embert sem véltem felfedezni a tömegben.

- Segíthetek? – lépett hozzám egy szőke hajú, aranyszínszemű fiú. Eltelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy hozzám szólt.

„Gyerünk Aihnoa! Itt az idő, most vagy soha” – gondoltam magamban, miközben egy mosolygás félét csikartam ki magamból.

- Nem tudnád megmondani, hogy merre találom az igazgatóit?

A fiú rám nézett majd a kezemben lévő papírokra.

- Miért keresed? – kérdezte. Ohh miért is hittem, hogy egyszerűen megmondja? Bunkóság lett volna, ha azt mondom, hogy semmi köze hozzá, pedig így volt…

- Szeretnék néhány papírmunkát elintézni az igazgatóval- lobogtattam meg bizonyítékul a kezemben lévő dokumentumokat. Nagyon valószínű, hogy ezt már maga is kitalálta… De ez van. Ennél értelmesebb választ tőlem nem fog kapni.

Úgy tűnt, hogy erre maga is rájött, így elmutatott a folyosó vége felé.

- Látod ott középen a szekrények végét? – lassan bólintottam. – Ott fordulj balra. Arra találod meg a keresett helyiséget.

- Köszönöm – motyogtam szinte csak magam elé, és elindultam arra, amerre mutatott. Meg is találtam az „IGAZGATÓI” feliratú szobát. Hangosan bekopogtam.

- Jöjjön be – érkezett válaszul, és én eleget is tettem az utasításnak. Bent rózsaszín padlóval, és ugyanilyen színű függönnyel találtam szembe magam. A szoba közepén egy nagy íróasztal helyezkedett el. Mögötte egy apróbb termetű, őszülő asszony. A haját kontyba hordta, és az orrán szemüveget viselt. A sötét rózsaszín ruhájával tökéletesen illett a szobába. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán egy pszichopata nővel van dolgom, azonban ez az érzés rögtön el is múlt, amint megszólalt.

- Oh.. Kisasszony! Gondolom ön lenne az új diákunk – mondta nagy mosollyal az arcán, és talán még nagyobb barátsággal a hangjában. Hirtelen rájöttem, hogy nem köszöntem, és válaszadással együtt ezt be is pótoltam.

- Jó napot, igen én lennék! – mondtam viszonylag halkan.

- Először is üdvözlöm a Sweet Amoruisban! Remélem, jól fogja érezni magát. Ööö lássuk csak – kezdett el kotorászni a papírjai között. – Igen meg is van. Ön Mr. Faraize osztályába fog járni – ezt már tegnap óta tudom. Agatha néni ismeri Mr. Fraize-t és az egekig dicsőítette, hogy milyen jó ember is. – A termét pont szemben találja meg. Nem nehéz eltéveszteni. Ideadná azokat a papírokat? – mutatott a kezembe szorongatott dolgokra.
- Öm Persze! – léptem hozzá közelebb. Az igazgatónő átvette tőlem a dokumentumokat, majd visszaült az íróasztala mögé.

- Rendben… Úgy látom, minden megvan. Tanítás után kérem, majd még nézzen vissza ide. Most viszont jobb lesz, ha indul, ugyanis egy perce már becsengettek – tette még hozzá az igazgatónő, majd a papírok tömkelegébe mélyedt. A falon lévő óra – ami persze rózsaszín volt… - igazat adott neki. Egy „viszont látásra” után el is indultam kifelé. A folyosón most teljesen más látvány fogadott, mint az előbb. Egy lélek kivételével az egész kihaltnak látszódott.

És azaz egy szem ember sem diák volt. Szürke gatyát és kék pólót viselt. A haja fekete, míg a szemei lilás-rózsaszínesek voltak. Egyértelműen ez Mr.Faraize volt, aki épp az osztályba sietett. Az osztályba, ahova nekem is be kellett volna mennem. Mikor közelebb ért, megszólított.

- A kisasszony személyében az új diákot tisztelhetem? – kérdezte barátságosan. Agatha néninek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Mr. Faraize egy jó ember. Legalábbis nálam az első benyomást megnyerte. Bárcsak mindenki ilyen lenne… A diákokkal egyetemben. Újra gombóc nőtt a torkomba, ugyanis tudtam jól, hogy pár percen belül be fogok lépni az előttem lévő ajtón. Így válasz helyett csak bólintottam egyet. Mr. Faraize nem kérdezett többet, és ezért hálás is voltam. Gyorsan kinyitotta a terembe vezető ajtót, és belépett a hangos zűrzavarba. Még kint állva hallottam, hogy csendet teremtett, és megkért mindenkit, üljön a helyére.

„Nos hajrá kislány!” – gondoltam magamban, és egy mély levegőt véve beléptem én is a terembe. 

2.fejezet A iskola előtti percek

Az ébresztő órám szörnyű vijjogására keltem. Egy pillanatra elfogott az a kellemes érzés, hogy otthon vagyok. Hogy az elmúlt hónapban nem történt semmi, és még mindig a spanyolországi kis szobámban fekszem. De nem így volt. Korántsem.

Mire felültem ez a kellemes érzés már el is múlt.  Körbetekintettem az ismeretlen helyiségbe, ami tegnap óta már az új szobám volt.

Az ablakon hívogatóan sütött be a Nap fénye, ami szokatlan volt, hiszen február végét tapostuk.

Régen imádtam a Napot, és annak a melegét. Boldogsággal töltötte el a szívemet. Úgy gondoltam, hogy ő is velem mosolyog. A régi énem biztos mosolyogva ugrott volna ki az ágyból, dúdolva gyorsan lezuhanyozott volna, majd, kiválasztotta volna a legfeltűnőbb ruháját, és miután a cuccait összeszedte elindult volna az iskolába, csak azért, hogy minél többet legyen a szabad levegőn. Ismétlem, a régi énem… De már nem voltam ugyanaz, mint egy hónappal ezelőtt. „ Megváltoztam, egy hónap elég volt, hogy kívül belül megváltozzak.”

Fáradtan és szomorúan dőltem vissza az ágyba. De nem sokáig maradtam így. Pár perc múlva kopogtak az ajtómon, és választ sem várva benyitottak. Agatha néni állt a küszöbön.

- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Még ágyban vagy? – meredt rám csodálkozva. Persze, hogy még ágyban vagyok. Elég csak rám nézni.

- Jó reggelt – mondtam inkább válaszadás helyett. Ha rajtam múlna, akkor az elkövetkezendő évtizedben nem bújnék ki a párnák és a paplan által nyújtott menedékből.

Agatha néni közelebb lépett hozzám.

- Ma lesz az első napod az iskolában! – világosított fel olyan dologról, amit tudtam. – Teljesen normális, ha izgulsz… De meglátod minden rendben lesz. Talpraesett lány vagy, apukád sokszor mesélte, hogy mennyi barátod van ott Spanyolországban.

A nagynéném olyan dologról kezdett el beszélni, amiről egyáltalán nem akartam hallani. A múltról.

- Az régen volt – szögeztem le, talán kicsit nagyobb éllel a hangomban, mint, amivel kellett volna. Agatha néni rögtön megértette, hogy ezzel annyit szeretnék mondani, hogy „régen volt, és nem akarok róla beszélni!” Annyiban is hagyta a dolgot. Nekem azonban elég volt ez az egyetlen egy elejtett mondat, hogy újra könnyek szökjenek a szemembe.

Igen, régen nagyon sok barátom volt. Most így visszatekintve Spanyolországba szinte egy tökéletes életet éltem. Kár, hogy akkor ez nem tűnt fel…

Én voltam a diáktanácselnöke és a pompon csapat vezetője is egyben. Mégis még többet akartam. Még jobban a figyelem középpontjába kerülni, még „tökéletesebb” lenni.

A múltban való tévelygésemből Agatha néni ébresztett fel. Elém ült az ágyra és gyengéden egy könnycseppet törölt le a szemem sarkából. Észre sem vettem, hogy elkezdtem sírni…

- Kicsim - nézett mélyen a szemembe – nem kell még iskolába menned, ha nem akarsz! Betelefonálok, és elmondom, hogy csak jövő héttől fogsz járni.

Az ötlet csábító volt. De hamar be kellett látnom, hogy akkor viszont egyedül maradnék a házban, ugyanis a nagynénémnek el kell mennie, dolgozni.

Gyorsan lebeszéltem Agatha nénit, a tervéről, és biztosítottam, hogy velem minden rendben. Egyszer így is úgy is el kell mennem iskolába.

Volt fél órám összekészülődni.

Ha egy hónappal ezelőtt váltottam volna iskolát, biztos nem lett volna elég fél óra. Annyi idő nem elég ahhoz, hogy valaki kiválassza a megfelelő ruhát, feltegye a megfelelő sminket, magára fújja a megfelelő parfümöt, felkösse megfelelően a haját.

De már nem ugyanaz voltam, mint egy hónapja. „Megváltoztam, egy hónap elég volt, hogy kívül belül megváltozzak.”

A hosszú szőke hajamat, amit régen mindenki annyit dicsért,- főleg, ha felkötöttem kontyba – most egyszerűen kifésültem és hagytam, hogy a vállamra hulljon. Semmiféle sminket nem tettem magamra. A szekrényből kiválasztottam egy hosszú ujjú fekete pólót, egy farmer nadrágot, és egy szürke pulcsit. Megtoldva az összeállítást, felvettem egy fekete hosszú kabátot.

A régi énem sikító frászt kapott volna, ha meglát így. Hát igen, „megváltoztam, egy hónap elég volt, hogy kívül, belül megváltozzak.”

Agatha néni gondoskodott a tankönyveimről és füzeteimről. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy egy táskába bepakoljam őket és elinduljak velük a poklok pok… mármint az iskolába.

Miután már minden megvolt, még utoljára visszafordultam az ágyam felé, és az éjjeliszekrényről elvettem a gyógyszeremet. Ha pánikrohamot kapok, csak ez tud lenyugtatni. Márpedig mostanság sajnos elég sokszor kapok ilyen rohamokat… Néhány pirulát a zsebembe tettem.

Az iskoláig Agatha néni vitt el a kocsijával.

Kívülről elég barátságtalannak látszott. A falai szürkére voltak lemázolva. A hatalmas épület előtt egy kisebb parkoló helyezkedett el. A nagynéném itt parkolt le.

- Kell segítség a papírok elintézéséhez? – nézett rám. „ Igen kell! Bármi csak ne hagyj magamra!” – gondoltam magamba, de a szám mégis mást mondott.

- Nem, megoldom – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Habár nem mondta, de tudtam jól, hogy már így is elkésett a munkájából.

- Rendben… Nos akkor a papírok nálad, uzsonna pénzt kaptál - számolta az ujján, és figyelte, hogy közben bólogatok e.– Telefon nálad? – újabb bólogatás. – Rendben… - ismételte meg szinte csak magának. – Ha bármi, akármi baj van, hívj nyugodtan! Érted jövök azonnal! – mosolygott rám. – De én szinte biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! – nézett még mindig a szemembe bíztatóan. A szeme színe csak egy árnyalattal volt sötétebb kék, mint az enyém. Nem véletlen. Én is édesapámtól örököltem.

Még utoljára megöleltem a nagynénémet, majd elköszöntem tőle. Megígérte, hogy tanítás után hazavisz, majd kiszálltam a kocsiból. Egy ideig figyeltem, ahogy Agatha néni elhajt, majd mikor már eltűnt a látóteremből, szép lassan megfordultam. Lassan, és óvatosan, mint, aki fél, hogy kráterre lépt, elindultam a hatalmas épület ajtaja felé…

1. rész Változások

Az utasok már rég leszálltak. A repülőgép szép lassan gördült el a helyéről. Valamit fent felejtettem! Tudom, nagyon jól tudom, hogy valamit fent hagytam. A lábaim előre vitték a testem és kiállatni akartam, hogy állítsák meg a gépet! „ Valamit fent felejtettem.”

Aztán mégis csak megálljt parancsoltam a lábaimnak, a számnak. Csak meredten bámultam a gépet. Tudom mit hagytam fent, és azért már nem mehetek vissza. Hosszasan néztem a repülőt, ahogy kigördül a leszállópályáról, át egy másik helyre. Ahol már nem láthatom.  A gép elmegy, a lelkem egy darabjával együtt. „Valamit fent felejtettem.”

A régi szobámat, a régi barátaimat, a régi iskolámat, a régi életemet.

Lassan összeszedtem magam és elfordítottam a fejem attól ponttól, ahol a gép eltűnt. A torkom összeszorult, és éreztem, hogy a könnyeim feltörni készülnek.

„Nem!” – gondoltam magamba jó erősen. Megígértem magamnak, hogy NEM fogok sírni. Nehezen, de visszatartottam a könnyeimet. Az egyetlen tulajdonomba, a húzós bőröndömbe kapaszkodtam.

„Nem fogok sírni”! – ismételtem még jó párszor magamba. Lassan elindultam a repülőtér várótermébe. Az emberek, akikkel együtt utaztam most a családtagjaikat vagy barátaikat ölelgették, és hangosan meséltek az út izgalmáról. Nem foglalkoztam velük. Nem akartam foglalkozni velük.  Egy ismerős arcot kerestem a tömegből, de sehogy sem találtam meg.

- Ainhoa – hallottam a saját nevem a hátam mögül. Lassan megfordultam, és Agatha nagynénimmel találtam szembe magam. A haja most is rikítóan rózsaszínre volt befestve, mint pár éve, amikor utoljára láttam. Agatha néni mindig is olyan nőnek számított, akit minden férfi magának akart. Szép volt, okos volt, és vidám természetű. És az sem volt mellékes, hogy bár már elmúlt harminc, még mindig húsz évesnek nézett ki.  Élettársa nem volt, egyedül élt egy kis házban. Legalábbis a mai napig. Mostantól ketten fogunk abban a lakásban lakni.

- Örülök, hogy újra látlak – ölelt át. Ahogy szorított szinte éreztem, hogy inkább ezt mondta volna: „Örülök, hogy újra látlak, de bár ne ilyen dolgok miatt kéne találkoznunk…”

- Én is örülök – mondtam végül, mikor elengedett.

- Hogy te mennyire megnőttél – nézett a szemembe. Igen, a legutóbbi találkozásunkkor lábujjhegyre kellett állnom, hogy puszit tudja neki adni, most akadály nélkül néztem vele farkasszemet.

- Eltelt azóta pár év – sütöttem le a szememet. Egész pontosan három éve. Három év, amíg távol voltam Franciaországtól, és nem is vágytam ide vissza. Sőt eszembe se jutott, hogy valaha megint a szülőföldemen élek majd.

Kilencévesen költöztünk el a szüleimmel Spanyolországba, anya spanyol rokonaihoz. Pontosan hét évet éltem ott. És imádtam. A nyelvet, az embereket, a helyet.

Emlékek áradata támadott meg, és éreztem, hogy megint elfog a sírás.

„Nem fogok sírni!” Elfordítottam a fejem, és összeszedtem magam. Agatha néni, nem pátyolgatott, vagy ölelt meg megint, aminek örültem is. Ha azt tette volna, biztos nem tudom visszatartani a sírást. Mikor látta, hogy viszonylag minden rendben van velem, a bőröndömre mutatott.

- Ennyi csomagod van? – kérdezte barátságosan. Egy fejbólintással válaszoltam.  Lassan elindultunk a kijárat felé. Egy kocsi előtt megálltunk. A bőröndöm a csomagtartóba került, én meg az anyósülésre. A nagynéném elfordította a slusszkulcsot, mire a motor halk berregéssel válaszolt. Nem nagyon értettem a kocsikhoz, de biztos voltam benne, hogy egy igen drága autóban ültem. Agatha néni ügyvéd volt. Ráadásul egy nagyon jól kereső ügyvéd.

Az út alatt a nagynéném mindenfélét beszélt. Hogy mióta elhagytam Franciaországot, milyen sokat változott itt minden… Teljes figyelmemet rá összpontosította, és örültem, hogy felőlem nem kérdezett semmit.

Végül megérkeztünk célállomásunkhoz, egy kis kertes házhoz. A házhoz, amit már jól ismertem. Amikor kicsi voltam, sokat látogattuk meg a családommal Agatha nénit. A kétemeletes ház egy nagy nappalival, egy konyhával, egy előszobával, két fürdővel és három szobával rendelkezett. Felmentünk a felső emeletre. Itt két szoba volt. Egy a nagynénémé, és egy immár az enyém. Agatha néni mosolyogva nyitotta ki előttem az ajtót, ami az új szobám felé vezetett.

- Nos, hát megpróbáltam kicsit tini lányosra berendezni… Ha valami nem tetszik, szólj nyugodtan! – mosolygott rám.

A szoba tökéletesen nézett ki. A jobb oldali falhoz egy jó nagy ágy volt tolva. Az ágy mellett egy hatalmas szekrény volt. Az előttem lévő falon egy nagy ablak nézett vissza. Rajta lila függönyökkel, előtte egy hatalmas íróasztallal. Az íróasztalon rengetek könyv, íróeszköz kíséretében egy lila laptop. Az ajtótól balra lévő sarokban egy könyvszekrény állt, rengeteg könyvtől roskadozva. Mellette lila babzsákokkal. A lila szőnyegek tökéletesen illetek az őszkoncepcióba.  

- Nagyon jól néz ki. De egyáltalán nem kellett volna ennyit fáradoznod! – mondtam szerényen. Agatha néni az óriás szekrényhez lépett és kinyitotta, mintha a második részét a mondatomnak meg sem hallotta volna.

- Nem tudtam ruhákat venni neked, mivel fogalmam sem volt a méreteidről – becsukta az ajtót és hozzám lépett. – Márpedig, ha tényleg csak ennyi cuccod van, – mutatott a bőröndömre – el kell mennünk bevásárolni neked.  

- Ez igazán nem szükséges! – vonakodtam. Nem akartam még nagyobb teher lenni, mint ami már eleve voltam. Agatha néni rám nézett, majd kinyitotta a száját, de abban a másodpercben meg is gondolhatta magát, mert visszacsukta. Mellém lépett és megfogta az egyik kezemet.

- De igenis szükséges. Ugyanis mostantól együtt lakunk, és én azt szeretném, ha boldogan élnél itt. Kérlek ne érezd, hogy teher vagy! Mert jól tudom, hogy ezt gondolod. Ebben apádra ütöttél. Mindig magadat próbálod okolni. De ne csináld! Rendben? – nézett rám teljes komolysággal. Egy nagyot sóhajtottam, és valami mosolygás félét próbáltam kicsikarni magamból.

- Rendben – a nagynéném elmosolyodott. Majd pár másodperc csönd után megszólalt.

- Gondolom szeretnél kicsit körbenézni az új szobádban, és kipakolni. Magadra hagyjalak? – ismét csak egy fejbólintásnyi választ kapott.

A bőröndömet az ágyra tettem, és lassan kizipzáraztam. Agatha néni elindult az ajtóhoz, de végül megállt és visszafordult.

- Ainhoa, tudod… - kezdett bele szép lassan, és mintha zavarban lett volna. – Nekem sohasem volt gyerekem, és nem is nagyon tudom, hogy mit kéne most csinálnom – tört ki végül belőle. – Segíteni akarok neked, ahogy tudok, de, ha valamit rosszul csinálnék… Nem vagyok egy született anya… - ennél a pontnál közbe vágtam.

- Én miattam ne aggódj! Nem egy hétéves kislányt kaptál a nyakadba, hanem egy 16 éveset. El vagyok egyedül is. Nem kell amiatt aggódnod, hogy valamit rosszul csinálsz! Már így is több mindent tettél értem, mint amit megérdemeltem – mondtam az utolsó mondatot halkan.

Agatha néni hátulról átölelt, majd kiment a szobából. A nap folyamán ez a beszélgetés többet nem merült fel köztünk. Lassan kipakoltam azt a kevés ruhámat, amiket magammal hoztam, és betettem a szekrénybe. A könyveimet a könyvespolcra, és így tovább. A saját dolgaimat elhelyeztem az idegen helyiségbe. Mikor végeztem sokkal jobban éreztem magam a szobában. Már nem tűnt olyan távolinak. Egy dolog maradt a táskámba, ez pedig a gyógyszerem volt. Gyógyszer pánikbetegség ellen... De erről nem szívesen beszélek...

A nagynéném elvitt egy nagyon nagy bevásárló központba, és ellenkezésem ellenére, szinte az összes ruhát, ami jó volt rám, megvettük. Szó szerint kifosztottuk a boltokat. Mire hazaértünk már sötét volt. Este pizzát rendeltünk, vacsora gyanánt, ugyanis a nagynéném nem tud főzni. Pont mint a bátyja, azaz az édesapám. 

Letusoltam, felvettem az új pizsamámat, és lefeküdtem az új ágyamba. Meglepően kényelmes volt.

Agatha néni benézett hozzám.

- Minden rendben? - kérdezte barátságosan.

- Persze.

- Akkor jó éjt! Holnap izgalmas napod lesz!- persze...izgalmas.... vagy éppen szörnyű.

- Buenas noches - mondtam kedvtelenül, amikor rájöttem, hogy a nagynéném nem tud spanyolul. - Mármint jó éjt! - javítottam gyorsan ki magam. Agatha néni elmosolyodott.

- Ennyit azért megértek a spanyol nyelvből - majd kiment a szobából, maga mögött becsukva az ajtót.  Sokáig forgolódtam, mire sikerült elaludnom.

Másnap korán keltem, ugyanis indulnom kellett az új iskolámba…