2.fejezet A iskola előtti percek

Az ébresztő órám szörnyű vijjogására keltem. Egy pillanatra elfogott az a kellemes érzés, hogy otthon vagyok. Hogy az elmúlt hónapban nem történt semmi, és még mindig a spanyolországi kis szobámban fekszem. De nem így volt. Korántsem.

Mire felültem ez a kellemes érzés már el is múlt.  Körbetekintettem az ismeretlen helyiségbe, ami tegnap óta már az új szobám volt.

Az ablakon hívogatóan sütött be a Nap fénye, ami szokatlan volt, hiszen február végét tapostuk.

Régen imádtam a Napot, és annak a melegét. Boldogsággal töltötte el a szívemet. Úgy gondoltam, hogy ő is velem mosolyog. A régi énem biztos mosolyogva ugrott volna ki az ágyból, dúdolva gyorsan lezuhanyozott volna, majd, kiválasztotta volna a legfeltűnőbb ruháját, és miután a cuccait összeszedte elindult volna az iskolába, csak azért, hogy minél többet legyen a szabad levegőn. Ismétlem, a régi énem… De már nem voltam ugyanaz, mint egy hónappal ezelőtt. „ Megváltoztam, egy hónap elég volt, hogy kívül belül megváltozzak.”

Fáradtan és szomorúan dőltem vissza az ágyba. De nem sokáig maradtam így. Pár perc múlva kopogtak az ajtómon, és választ sem várva benyitottak. Agatha néni állt a küszöbön.

- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Még ágyban vagy? – meredt rám csodálkozva. Persze, hogy még ágyban vagyok. Elég csak rám nézni.

- Jó reggelt – mondtam inkább válaszadás helyett. Ha rajtam múlna, akkor az elkövetkezendő évtizedben nem bújnék ki a párnák és a paplan által nyújtott menedékből.

Agatha néni közelebb lépett hozzám.

- Ma lesz az első napod az iskolában! – világosított fel olyan dologról, amit tudtam. – Teljesen normális, ha izgulsz… De meglátod minden rendben lesz. Talpraesett lány vagy, apukád sokszor mesélte, hogy mennyi barátod van ott Spanyolországban.

A nagynéném olyan dologról kezdett el beszélni, amiről egyáltalán nem akartam hallani. A múltról.

- Az régen volt – szögeztem le, talán kicsit nagyobb éllel a hangomban, mint, amivel kellett volna. Agatha néni rögtön megértette, hogy ezzel annyit szeretnék mondani, hogy „régen volt, és nem akarok róla beszélni!” Annyiban is hagyta a dolgot. Nekem azonban elég volt ez az egyetlen egy elejtett mondat, hogy újra könnyek szökjenek a szemembe.

Igen, régen nagyon sok barátom volt. Most így visszatekintve Spanyolországba szinte egy tökéletes életet éltem. Kár, hogy akkor ez nem tűnt fel…

Én voltam a diáktanácselnöke és a pompon csapat vezetője is egyben. Mégis még többet akartam. Még jobban a figyelem középpontjába kerülni, még „tökéletesebb” lenni.

A múltban való tévelygésemből Agatha néni ébresztett fel. Elém ült az ágyra és gyengéden egy könnycseppet törölt le a szemem sarkából. Észre sem vettem, hogy elkezdtem sírni…

- Kicsim - nézett mélyen a szemembe – nem kell még iskolába menned, ha nem akarsz! Betelefonálok, és elmondom, hogy csak jövő héttől fogsz járni.

Az ötlet csábító volt. De hamar be kellett látnom, hogy akkor viszont egyedül maradnék a házban, ugyanis a nagynénémnek el kell mennie, dolgozni.

Gyorsan lebeszéltem Agatha nénit, a tervéről, és biztosítottam, hogy velem minden rendben. Egyszer így is úgy is el kell mennem iskolába.

Volt fél órám összekészülődni.

Ha egy hónappal ezelőtt váltottam volna iskolát, biztos nem lett volna elég fél óra. Annyi idő nem elég ahhoz, hogy valaki kiválassza a megfelelő ruhát, feltegye a megfelelő sminket, magára fújja a megfelelő parfümöt, felkösse megfelelően a haját.

De már nem ugyanaz voltam, mint egy hónapja. „Megváltoztam, egy hónap elég volt, hogy kívül belül megváltozzak.”

A hosszú szőke hajamat, amit régen mindenki annyit dicsért,- főleg, ha felkötöttem kontyba – most egyszerűen kifésültem és hagytam, hogy a vállamra hulljon. Semmiféle sminket nem tettem magamra. A szekrényből kiválasztottam egy hosszú ujjú fekete pólót, egy farmer nadrágot, és egy szürke pulcsit. Megtoldva az összeállítást, felvettem egy fekete hosszú kabátot.

A régi énem sikító frászt kapott volna, ha meglát így. Hát igen, „megváltoztam, egy hónap elég volt, hogy kívül, belül megváltozzak.”

Agatha néni gondoskodott a tankönyveimről és füzeteimről. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy egy táskába bepakoljam őket és elinduljak velük a poklok pok… mármint az iskolába.

Miután már minden megvolt, még utoljára visszafordultam az ágyam felé, és az éjjeliszekrényről elvettem a gyógyszeremet. Ha pánikrohamot kapok, csak ez tud lenyugtatni. Márpedig mostanság sajnos elég sokszor kapok ilyen rohamokat… Néhány pirulát a zsebembe tettem.

Az iskoláig Agatha néni vitt el a kocsijával.

Kívülről elég barátságtalannak látszott. A falai szürkére voltak lemázolva. A hatalmas épület előtt egy kisebb parkoló helyezkedett el. A nagynéném itt parkolt le.

- Kell segítség a papírok elintézéséhez? – nézett rám. „ Igen kell! Bármi csak ne hagyj magamra!” – gondoltam magamba, de a szám mégis mást mondott.

- Nem, megoldom – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Habár nem mondta, de tudtam jól, hogy már így is elkésett a munkájából.

- Rendben… Nos akkor a papírok nálad, uzsonna pénzt kaptál - számolta az ujján, és figyelte, hogy közben bólogatok e.– Telefon nálad? – újabb bólogatás. – Rendben… - ismételte meg szinte csak magának. – Ha bármi, akármi baj van, hívj nyugodtan! Érted jövök azonnal! – mosolygott rám. – De én szinte biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! – nézett még mindig a szemembe bíztatóan. A szeme színe csak egy árnyalattal volt sötétebb kék, mint az enyém. Nem véletlen. Én is édesapámtól örököltem.

Még utoljára megöleltem a nagynénémet, majd elköszöntem tőle. Megígérte, hogy tanítás után hazavisz, majd kiszálltam a kocsiból. Egy ideig figyeltem, ahogy Agatha néni elhajt, majd mikor már eltűnt a látóteremből, szép lassan megfordultam. Lassan, és óvatosan, mint, aki fél, hogy kráterre lépt, elindultam a hatalmas épület ajtaja felé…