3. fejezet Az iskola

Lassan lépkedtem az iskola ajtaja felé. Diákok tömkelege előzött meg, csak, hogy ők hamarabb beérjenek, mint én.  Nekem nem volt fontos, hogy bemenjek. Egyáltalán itt sem akartam lenni. Legszívesebben hazarohantam volna, és bebújtam volna a takaróm alá.

Hm… haza… Ez a szó egy pillanatra elgondolkoztatott. Haza, mint Spanyolországba, vagy haza, mint az itteni franciai házba?

Ugyanis, amikor a „haza” szóra gondolok, nem kétség, hogy Spanyolországot értem alatta. De oda már nem mehetek vissza. Ott már nincs nekem helyem. Szomorúan a repülőre gondoltam, amivel jöttem. A gép már azóta többször is járt az én szeretett hazámban, persze nélkülem…

Hogy ne fogjon el megint a sírás, másfelé kezdtem el terelni a gondolataimat.

A szürke épület ajtaja egyre közelebb került hozzám. Pont úgy, ahogy én is egyre közelebb kerültem a pillanathoz, hogy megismerjem új osztályomat. Ez a gondolat most nem szomorúsággal töltött el, hanem félelemmel…

Féltem az új közösségtől, attól, hogy új emberekkel kell megismerkednem, hogy mások előtt beszélnem kell.

Újra felötlött benne a gondolta, hogy inkább visszaszaladok az ágyamba és soha, de soha többet nem is jövök ki onnan. De ezt az érzést hamar elnyomtam és egy kis bátorságot pumpálva magamba léptem át a suli küszöbét.

Bent halványrózsaszín padlóval és kék szekrények soraival találtam szemben magam. Mintha ezzel próbálták volna kiegyenlíteni a szürke falak barátságtalan látványát. A diákok össze-visszarohangáltak a folyosón. Volt, aki a szekrényéhez ment, és épp kivette a tankönyveit, más a barátnője nyakába ugrott éppen.

Én voltam az egyetlen ember, aki nem illett a képbe. Bambán álltam az ajtóban, és figyeltem az eseményeket. Az igazgatónő irodáját kellett volna megkeresnem, hogy leadjam a papírjaimat, de fogalmam sem volt, hogy merre találom. Ahhoz meg, hogy megkérdezzek valakit, koránt sem gyűjtöttem elég bátorságot. Így marad az „álljunk az ajtóban, hátha megjelenik a semmiből egy tábla rajta igazgatói felirattal” terv. Ezzel a tervvel azonban akadt egy kis gond… Az ajtót reggel elég sokan használták. Egy fiú lépett be rajta, és rögtön sikeresen nekem is ütközött.

- Héjj!- szólt rám. – Talán nem kéne az útközepén állni! – dohogott magába, és elvonult. Halkan még egy bocsánatot rebegtem után, amit persze tuti nem hallott meg. Egy fél méterrel arrébb álltam, így már senki útjába nem voltam. Ellenben az isteni beavatkozás nem érkezett meg, sehol nem jelent meg semmilyen tábla, és igazgatónőnek kinéző embert sem véltem felfedezni a tömegben.

- Segíthetek? – lépett hozzám egy szőke hajú, aranyszínszemű fiú. Eltelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy hozzám szólt.

„Gyerünk Aihnoa! Itt az idő, most vagy soha” – gondoltam magamban, miközben egy mosolygás félét csikartam ki magamból.

- Nem tudnád megmondani, hogy merre találom az igazgatóit?

A fiú rám nézett majd a kezemben lévő papírokra.

- Miért keresed? – kérdezte. Ohh miért is hittem, hogy egyszerűen megmondja? Bunkóság lett volna, ha azt mondom, hogy semmi köze hozzá, pedig így volt…

- Szeretnék néhány papírmunkát elintézni az igazgatóval- lobogtattam meg bizonyítékul a kezemben lévő dokumentumokat. Nagyon valószínű, hogy ezt már maga is kitalálta… De ez van. Ennél értelmesebb választ tőlem nem fog kapni.

Úgy tűnt, hogy erre maga is rájött, így elmutatott a folyosó vége felé.

- Látod ott középen a szekrények végét? – lassan bólintottam. – Ott fordulj balra. Arra találod meg a keresett helyiséget.

- Köszönöm – motyogtam szinte csak magam elé, és elindultam arra, amerre mutatott. Meg is találtam az „IGAZGATÓI” feliratú szobát. Hangosan bekopogtam.

- Jöjjön be – érkezett válaszul, és én eleget is tettem az utasításnak. Bent rózsaszín padlóval, és ugyanilyen színű függönnyel találtam szembe magam. A szoba közepén egy nagy íróasztal helyezkedett el. Mögötte egy apróbb termetű, őszülő asszony. A haját kontyba hordta, és az orrán szemüveget viselt. A sötét rózsaszín ruhájával tökéletesen illett a szobába. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán egy pszichopata nővel van dolgom, azonban ez az érzés rögtön el is múlt, amint megszólalt.

- Oh.. Kisasszony! Gondolom ön lenne az új diákunk – mondta nagy mosollyal az arcán, és talán még nagyobb barátsággal a hangjában. Hirtelen rájöttem, hogy nem köszöntem, és válaszadással együtt ezt be is pótoltam.

- Jó napot, igen én lennék! – mondtam viszonylag halkan.

- Először is üdvözlöm a Sweet Amoruisban! Remélem, jól fogja érezni magát. Ööö lássuk csak – kezdett el kotorászni a papírjai között. – Igen meg is van. Ön Mr. Faraize osztályába fog járni – ezt már tegnap óta tudom. Agatha néni ismeri Mr. Fraize-t és az egekig dicsőítette, hogy milyen jó ember is. – A termét pont szemben találja meg. Nem nehéz eltéveszteni. Ideadná azokat a papírokat? – mutatott a kezembe szorongatott dolgokra.
- Öm Persze! – léptem hozzá közelebb. Az igazgatónő átvette tőlem a dokumentumokat, majd visszaült az íróasztala mögé.

- Rendben… Úgy látom, minden megvan. Tanítás után kérem, majd még nézzen vissza ide. Most viszont jobb lesz, ha indul, ugyanis egy perce már becsengettek – tette még hozzá az igazgatónő, majd a papírok tömkelegébe mélyedt. A falon lévő óra – ami persze rózsaszín volt… - igazat adott neki. Egy „viszont látásra” után el is indultam kifelé. A folyosón most teljesen más látvány fogadott, mint az előbb. Egy lélek kivételével az egész kihaltnak látszódott.

És azaz egy szem ember sem diák volt. Szürke gatyát és kék pólót viselt. A haja fekete, míg a szemei lilás-rózsaszínesek voltak. Egyértelműen ez Mr.Faraize volt, aki épp az osztályba sietett. Az osztályba, ahova nekem is be kellett volna mennem. Mikor közelebb ért, megszólított.

- A kisasszony személyében az új diákot tisztelhetem? – kérdezte barátságosan. Agatha néninek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Mr. Faraize egy jó ember. Legalábbis nálam az első benyomást megnyerte. Bárcsak mindenki ilyen lenne… A diákokkal egyetemben. Újra gombóc nőtt a torkomba, ugyanis tudtam jól, hogy pár percen belül be fogok lépni az előttem lévő ajtón. Így válasz helyett csak bólintottam egyet. Mr. Faraize nem kérdezett többet, és ezért hálás is voltam. Gyorsan kinyitotta a terembe vezető ajtót, és belépett a hangos zűrzavarba. Még kint állva hallottam, hogy csendet teremtett, és megkért mindenkit, üljön a helyére.

„Nos hajrá kislány!” – gondoltam magamban, és egy mély levegőt véve beléptem én is a terembe.