1. rész Változások

Az utasok már rég leszálltak. A repülőgép szép lassan gördült el a helyéről. Valamit fent felejtettem! Tudom, nagyon jól tudom, hogy valamit fent hagytam. A lábaim előre vitték a testem és kiállatni akartam, hogy állítsák meg a gépet! „ Valamit fent felejtettem.”

Aztán mégis csak megálljt parancsoltam a lábaimnak, a számnak. Csak meredten bámultam a gépet. Tudom mit hagytam fent, és azért már nem mehetek vissza. Hosszasan néztem a repülőt, ahogy kigördül a leszállópályáról, át egy másik helyre. Ahol már nem láthatom.  A gép elmegy, a lelkem egy darabjával együtt. „Valamit fent felejtettem.”

A régi szobámat, a régi barátaimat, a régi iskolámat, a régi életemet.

Lassan összeszedtem magam és elfordítottam a fejem attól ponttól, ahol a gép eltűnt. A torkom összeszorult, és éreztem, hogy a könnyeim feltörni készülnek.

„Nem!” – gondoltam magamba jó erősen. Megígértem magamnak, hogy NEM fogok sírni. Nehezen, de visszatartottam a könnyeimet. Az egyetlen tulajdonomba, a húzós bőröndömbe kapaszkodtam.

„Nem fogok sírni”! – ismételtem még jó párszor magamba. Lassan elindultam a repülőtér várótermébe. Az emberek, akikkel együtt utaztam most a családtagjaikat vagy barátaikat ölelgették, és hangosan meséltek az út izgalmáról. Nem foglalkoztam velük. Nem akartam foglalkozni velük.  Egy ismerős arcot kerestem a tömegből, de sehogy sem találtam meg.

- Ainhoa – hallottam a saját nevem a hátam mögül. Lassan megfordultam, és Agatha nagynénimmel találtam szembe magam. A haja most is rikítóan rózsaszínre volt befestve, mint pár éve, amikor utoljára láttam. Agatha néni mindig is olyan nőnek számított, akit minden férfi magának akart. Szép volt, okos volt, és vidám természetű. És az sem volt mellékes, hogy bár már elmúlt harminc, még mindig húsz évesnek nézett ki.  Élettársa nem volt, egyedül élt egy kis házban. Legalábbis a mai napig. Mostantól ketten fogunk abban a lakásban lakni.

- Örülök, hogy újra látlak – ölelt át. Ahogy szorított szinte éreztem, hogy inkább ezt mondta volna: „Örülök, hogy újra látlak, de bár ne ilyen dolgok miatt kéne találkoznunk…”

- Én is örülök – mondtam végül, mikor elengedett.

- Hogy te mennyire megnőttél – nézett a szemembe. Igen, a legutóbbi találkozásunkkor lábujjhegyre kellett állnom, hogy puszit tudja neki adni, most akadály nélkül néztem vele farkasszemet.

- Eltelt azóta pár év – sütöttem le a szememet. Egész pontosan három éve. Három év, amíg távol voltam Franciaországtól, és nem is vágytam ide vissza. Sőt eszembe se jutott, hogy valaha megint a szülőföldemen élek majd.

Kilencévesen költöztünk el a szüleimmel Spanyolországba, anya spanyol rokonaihoz. Pontosan hét évet éltem ott. És imádtam. A nyelvet, az embereket, a helyet.

Emlékek áradata támadott meg, és éreztem, hogy megint elfog a sírás.

„Nem fogok sírni!” Elfordítottam a fejem, és összeszedtem magam. Agatha néni, nem pátyolgatott, vagy ölelt meg megint, aminek örültem is. Ha azt tette volna, biztos nem tudom visszatartani a sírást. Mikor látta, hogy viszonylag minden rendben van velem, a bőröndömre mutatott.

- Ennyi csomagod van? – kérdezte barátságosan. Egy fejbólintással válaszoltam.  Lassan elindultunk a kijárat felé. Egy kocsi előtt megálltunk. A bőröndöm a csomagtartóba került, én meg az anyósülésre. A nagynéném elfordította a slusszkulcsot, mire a motor halk berregéssel válaszolt. Nem nagyon értettem a kocsikhoz, de biztos voltam benne, hogy egy igen drága autóban ültem. Agatha néni ügyvéd volt. Ráadásul egy nagyon jól kereső ügyvéd.

Az út alatt a nagynéném mindenfélét beszélt. Hogy mióta elhagytam Franciaországot, milyen sokat változott itt minden… Teljes figyelmemet rá összpontosította, és örültem, hogy felőlem nem kérdezett semmit.

Végül megérkeztünk célállomásunkhoz, egy kis kertes házhoz. A házhoz, amit már jól ismertem. Amikor kicsi voltam, sokat látogattuk meg a családommal Agatha nénit. A kétemeletes ház egy nagy nappalival, egy konyhával, egy előszobával, két fürdővel és három szobával rendelkezett. Felmentünk a felső emeletre. Itt két szoba volt. Egy a nagynénémé, és egy immár az enyém. Agatha néni mosolyogva nyitotta ki előttem az ajtót, ami az új szobám felé vezetett.

- Nos, hát megpróbáltam kicsit tini lányosra berendezni… Ha valami nem tetszik, szólj nyugodtan! – mosolygott rám.

A szoba tökéletesen nézett ki. A jobb oldali falhoz egy jó nagy ágy volt tolva. Az ágy mellett egy hatalmas szekrény volt. Az előttem lévő falon egy nagy ablak nézett vissza. Rajta lila függönyökkel, előtte egy hatalmas íróasztallal. Az íróasztalon rengetek könyv, íróeszköz kíséretében egy lila laptop. Az ajtótól balra lévő sarokban egy könyvszekrény állt, rengeteg könyvtől roskadozva. Mellette lila babzsákokkal. A lila szőnyegek tökéletesen illetek az őszkoncepcióba.  

- Nagyon jól néz ki. De egyáltalán nem kellett volna ennyit fáradoznod! – mondtam szerényen. Agatha néni az óriás szekrényhez lépett és kinyitotta, mintha a második részét a mondatomnak meg sem hallotta volna.

- Nem tudtam ruhákat venni neked, mivel fogalmam sem volt a méreteidről – becsukta az ajtót és hozzám lépett. – Márpedig, ha tényleg csak ennyi cuccod van, – mutatott a bőröndömre – el kell mennünk bevásárolni neked.  

- Ez igazán nem szükséges! – vonakodtam. Nem akartam még nagyobb teher lenni, mint ami már eleve voltam. Agatha néni rám nézett, majd kinyitotta a száját, de abban a másodpercben meg is gondolhatta magát, mert visszacsukta. Mellém lépett és megfogta az egyik kezemet.

- De igenis szükséges. Ugyanis mostantól együtt lakunk, és én azt szeretném, ha boldogan élnél itt. Kérlek ne érezd, hogy teher vagy! Mert jól tudom, hogy ezt gondolod. Ebben apádra ütöttél. Mindig magadat próbálod okolni. De ne csináld! Rendben? – nézett rám teljes komolysággal. Egy nagyot sóhajtottam, és valami mosolygás félét próbáltam kicsikarni magamból.

- Rendben – a nagynéném elmosolyodott. Majd pár másodperc csönd után megszólalt.

- Gondolom szeretnél kicsit körbenézni az új szobádban, és kipakolni. Magadra hagyjalak? – ismét csak egy fejbólintásnyi választ kapott.

A bőröndömet az ágyra tettem, és lassan kizipzáraztam. Agatha néni elindult az ajtóhoz, de végül megállt és visszafordult.

- Ainhoa, tudod… - kezdett bele szép lassan, és mintha zavarban lett volna. – Nekem sohasem volt gyerekem, és nem is nagyon tudom, hogy mit kéne most csinálnom – tört ki végül belőle. – Segíteni akarok neked, ahogy tudok, de, ha valamit rosszul csinálnék… Nem vagyok egy született anya… - ennél a pontnál közbe vágtam.

- Én miattam ne aggódj! Nem egy hétéves kislányt kaptál a nyakadba, hanem egy 16 éveset. El vagyok egyedül is. Nem kell amiatt aggódnod, hogy valamit rosszul csinálsz! Már így is több mindent tettél értem, mint amit megérdemeltem – mondtam az utolsó mondatot halkan.

Agatha néni hátulról átölelt, majd kiment a szobából. A nap folyamán ez a beszélgetés többet nem merült fel köztünk. Lassan kipakoltam azt a kevés ruhámat, amiket magammal hoztam, és betettem a szekrénybe. A könyveimet a könyvespolcra, és így tovább. A saját dolgaimat elhelyeztem az idegen helyiségbe. Mikor végeztem sokkal jobban éreztem magam a szobában. Már nem tűnt olyan távolinak. Egy dolog maradt a táskámba, ez pedig a gyógyszerem volt. Gyógyszer pánikbetegség ellen... De erről nem szívesen beszélek...

A nagynéném elvitt egy nagyon nagy bevásárló központba, és ellenkezésem ellenére, szinte az összes ruhát, ami jó volt rám, megvettük. Szó szerint kifosztottuk a boltokat. Mire hazaértünk már sötét volt. Este pizzát rendeltünk, vacsora gyanánt, ugyanis a nagynéném nem tud főzni. Pont mint a bátyja, azaz az édesapám. 

Letusoltam, felvettem az új pizsamámat, és lefeküdtem az új ágyamba. Meglepően kényelmes volt.

Agatha néni benézett hozzám.

- Minden rendben? - kérdezte barátságosan.

- Persze.

- Akkor jó éjt! Holnap izgalmas napod lesz!- persze...izgalmas.... vagy éppen szörnyű.

- Buenas noches - mondtam kedvtelenül, amikor rájöttem, hogy a nagynéném nem tud spanyolul. - Mármint jó éjt! - javítottam gyorsan ki magam. Agatha néni elmosolyodott.

- Ennyit azért megértek a spanyol nyelvből - majd kiment a szobából, maga mögött becsukva az ajtót.  Sokáig forgolódtam, mire sikerült elaludnom.

Másnap korán keltem, ugyanis indulnom kellett az új iskolámba…