7. fejezet "Mesélj magadról"

Vannak olyan emberek, akiken első ránézésre látszik, hogy kedvesek, segítőkészek. Elég csak a szemükbe nézni, és tudod, hogy számíthatsz rájuk, ha baj van. Nos, Castiel nem ehhez az ember csoporthoz tartozott. Erre a következtetésre elég volt az a pár óra, amióta ismertem. Vagyis inkább az a két perc, amikor először találkoztunk. Ő inkább abba a csoportba tartozik, amit az emberek elkerülnek. Jó messzire.

Az óra nélküle zajlott le. És a tanár úr óra kezdeti megszólalásán kívül, senki nem hiányolta.

Kicsöngetés után Rose lépett az asztalomhoz.

- Hála annak az okleveles tuskónak, nem sok mindent sikerült rólad megtudnunk – húzott egy széket közelebb a padomhoz. Nem szívesen gondoltam vissza az „eredményes” bemutatkozásomra… Rose-nak igaza volt. A nevemen és a korom kívül semmit nem mondtam el magamról. – Szóval mesélj magadról! – nézett rám hatalmas mosollyal az arcán.

Talán el sem tudta képzelni, hogy ez mekkora kihívás számomra. Egy átlagos embertől, ha azt kérik, hogy mondjon pár szót magáról, akkor elmondja a hobbijait, azt, hogy mit szeret, mit nem, talán mesél a családjáról.  Azonban már jó ideje nem éreztem, hogy az átlagos emberek közé tartoznék. Mind az, amit régen erre a kérdésre válaszoltam volna, ma már nem volt igaz. Sokan mondják, hogy az emberek változnak… És én vagyok az élőpélda, hogy néha nem is keveset.

- Eddig Spanyolországban éltél? – törte meg a csendet pár perc elteltével Rose. Bizonyára rájött, hogy magamtól nem fogok elkezdeni mesélni. Már éppen a számon volt, hogy megkérdezzem, ezt miből találta ki, de Rose megelőzött és a fel nem tett kérdésre válaszolt. – Csak a neved miatt gondoltam. A hangzása, meg a dupla vezetéknév – vonta meg a vállat.

- Igen – válaszoltam halkan. Féltem ettől a kérdéstől. Ez sok más olyat szülhet, amiknek megválaszolására még nem készültem fel. – De csak pár évig. Itt, Franciaországban születtem – tettem gyorsan hozzá, nehogy Rose megkérdezze, miért költöztem vissza.

- És milyen az élet Spanyolországban? – bár nem a legrosszabb kérdést tette a lány fel, mégis erre is nehéz volt válaszolnom. Hogy milyen ott? „Tökéletes, szép, boldog…” Ezek a legmegfelelőbb szavak. De, hogy mondjam ki őket, anélkül, hogy a sírás kerülgetne?

- Teljesen más, mint itt – találtam meg végül a legmegfelelőbb választ.

- Ohh próbálsz kommunikációt teremteni az új lánnyal? – észre sem vettem, hogy Castiel mikor jött vissza. Nekidőlt a mellettünk lévő padnak és onnan szólt le Rose-nak. – Csodálkoznék, ha bármit is ki tudnál szedni belőle – tette hozzá. Igen, Castiel egyértelműen ahhoz az ember csoporthoz tartozott, amit mások leginkább elkerülnének… És köztük én is.

- Én meg azon csodálkoznék, ha végre befognád – talán én lepődtem meg a legjobban, amikor meghallottam a saját bátorságtól csengő, hangomat. Ijedten néztem körbe. Ezt tényleg kimondtam? A pár hónappal ezelőtti énem könyökből vágta volna ezt vissza. De a mostani nem. És mégis kimondtam, anélkül, hogy gondolkoztam volna.

Castiel arcán egy vigyor jelent meg.

- Tehát az édes kis cicus tud vérengző oroszlán is lenni? – hajolt hozzám közelebb. Az előbbi bátorságom, mintha megérezte volna, hogy itt nincs helye, elillant.

- Castiel! Beszélhetnénk? – lépett a padomnál összegyűlt tömeghez Lysander. Legnagyobb örömömre, a vörös hajú srác felegyenesedett és kiment a teremből. Lysander pedig követte.

- Ne is törődj vele! – vonta vissza a figyelmemet magára Rose. – Mostanában eléggé nehéz eset…

- Mostanában? – még minidig az ajtót néztem, ahol az előbb a két fiú eltűnt. Bár tény, hogy egyáltalán nem tetszett Castiel stílusa, mégis már kétszer kihúzott, akaratlanul egy-egy olyan szituációból, amibe nem szívesen keveredtem. Először, amikor az osztály előtt kellett volna bemutatkoznom. Hála neki, az osztály rá és Nathanielre figyelt, nem pedig rám. Másodszor pedig most. Sikerült elterelnie a témát rólam, így megmenekültem Rose kérdéseitől.

- Igen, régen is idegesítő stílusa volt, de nem ennyire – sóhajtott a lány.

A további beszélgetésünknek a csengő vetett véget. Rose visszaült a helyére, én pedig újabb 45 percet tölthettem el a gondolataimmal.

A következő szünetben Rose körbevezetett az iskolában. Az egész épület ötöd akkor volt, mint a régi iskolám. Így legalább kevesebb az esély rá, hogy eltévedjek. Bár az, hogy minden emelet ugyanolyan volt, rontotta az esélyeimet. Mindenhol ugyanaz a rózsaszín és kék árnyalat köszönt vissza rám.  

Még két órát ültem végig az új „második otthonomban”. Rose minden szünetben mesélt valamit az iskoláról, vagy a tanárokról, néha magáról is. Szerencsére azonban rólam nem kérdezett többet. Talán azért, mert megérezte, hogy nem szívesen beszélek magamról. Ez a lány kifejezetten azokhoz az emberekhez tartozott, akikben meg lehet bízni, mégis még én nem voltam felkészülve, hogy bármit is mondjak.

- Hogy mész haza? – lépett hozzám Rose a nap végén. Bepakoltam a táskámat és elindultam a megváltást jelentő ajtó felé. Haza… Felszállok egy repülőre és az időn átutazok… Csak úgy tudnék hazamenni. Ahova most megyek az nem az otthonom. De ezt nem mondtam ki.

- A nagynéném elvisz – mondtam, miközben kiléptünk a teremből. Még egy ajtó és magam mögött hagyhatom az iskolát. Legalábbis egy napra.

- Igazis, hiszen a cicusnak még nem lehet jogsija – karolt át Castiel. Nem értem miért voltam számára annyira izgalmas…A régi énem tökéletesen illet volna hozzá. Ha őt heccelte volna folyamatosan, azt megértettem volna. De az a régi énem volt!

- Castiel… Kérlek szívódj fel – forgatta a szemeit Rose. Hogy őszinte legyek Rose-t sem értettem igazán. Mióta beléptem az ajtón ő volt az egyetlen, aki őszintén érdeklődött irántam. És miután rájött, hogy nem éppen vagyok a legjobb beszélgető partner, azután is kedvesen viselkedett velem. Bár nem értettem, hálás voltam neki.

- Felcsaptál testőrnek Rose? – jelent meg egy vigyor Castiel arcán. – Hiszen pár órával előbb te is hallhattad, hogy ő is tud magára vigyázni – leszedte a kezét rólam és elém állt. Az állam alá nyúlt, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Látni szeretném még egyszer azt a tűzet a szemében – kacsintott rám, majd elengedett. Mint, aki elvégezte a dolgát, siető léptekkel kiviharzott az iskola ajtaján.

- Idióta – suttogtam szinte csak magamnak.

- Na, ebben egyetértünk. Fogalmam sincs, újabban mi ütött belé… - sóhajtott Rose.

Kint elköszöntünk egymástól és én sietve megkerestem Agatha néni kocsiját.

- Milyen volt az első nap? – fordult felém a nagynéném mosollyal az arcán, miközben beültem.

- Nem is… annyira rossz – mondtam ki végül. És tényleg így gondoltam. Sokkal rosszabbra számítottam. Bár ez nem azt jelenti, hogy szívesen fogom holnap átlépni azt a küszöböt. Ez csak annyit jelent, hogy igenis megpróbálom megtenni, hogy átlépek!

- Ezt öröm hallani! – indította el a kocsit Agatha néni. Lassan kigördültünk az iskola parkolójából és elindultunk „haza”.

Vacsoránál a nagynéném rengetek kérdezett az iskoláról. „Milyenek a tanárok?”, „Kedvesek?”, „És a diákok?”, „Az osztálytársaid?”…és hasonlóak. Próbáltam megfelelő válaszokat adni. „Igen, mindenki nagyon kedves” – még, ha nem is feltétlen volt ez igaz. Nem akartam még nagyobb teher lenni számára, mint, ami amúgy is vagyok.

Agatha néninek sok dolga volt még, így magára hagytam a nappaliban és felmentem a szobámba. Megmosakodtam, átöltöztem pizsamába, és levettem a polcról egy könyvet. Hátha kicsit eltereli a gondolataimat. Éppen leültem, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn megjelenő név láttán elmosolyodtam. Agustin egy régi barátom volt. Mondhatni az egyetlen régi barátom, akit kicsit is érdekelt, hogy ténylegesen mi van velem. Megnyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Hola chica! – szólt bele mély hangon. Jó volt újra hallani egy ismerős hangot.

- Szia – köszöntem vissza, tudva, hogy érti mit mondok. Bár ő világéletében Spanyolországban élt, három különböző nyelven beszélt tökéletesen az anyanyelvén kívül.

Fél óráig beszéltünk, teljesen jellegtelen dolgokról. Tudta nagyon jól, hogy semmi kedvem mesélni, arról, mi is a helyzet itt, így nem is kérdezett rá. És azzal is tisztában volt, hogy nincs kedvem arról sem hallgatni, mit történt a régi iskolámban, míg én távol voltam.

De ez a beszélgetés tökéletesen megfelelt arra, hogy egy ideig elfeledkezzek a gondjaimról, az új iskolámról, és minden másról. Egy ideig… Amint letettem a telefont ezek a gondolatok újra visszakúsztak az elmémbe.

Holnap megint iskolába kell mennem, és bár a mai napot túléltem, mi biztosítja, hogy holnap is így lesz? Régen imádtam minden egyes napot, amit a suliban tölthettem… Régen.

Az emberek változnak. És ezek a változások általában valami miatt következnek be. Valami, ami kibillenti az embert az átalagos kis életéből. Olyannyira, hogy nem csak élete, hanem ő maga is megváltozik…

6. fejezet Kegyetlenség

Kegyetlenség. Mit is gondol az ember, amikor meghallja ezt a szót? A legtöbben talán az igazságtalanságra gondolnak, arra, hogy valaki olyat művelt velük, amit nem érdemeltek meg.
Ahogy a Sweet Amoris Gimnázium testneveléstermében körbenéztem az éppen futó lányokon, könnyen megállapítottam, hogy ezt a tanárt szinte egytől egyig kegyetlennek tartották. És talán igazuk is van. Talán nincs a Földön még egy gimnáziumi tanár, aki 17 éves lányokat vesz rá arra, hogy negyvenöt percig fussanak. Számukra ez kegyetlenség volt. De számomra nem.

A régi iskolában a pompon csapat vezetőjeként én is elvártam, hogy a csapatom tagjai fittek legyenek. Így minden héten többször eljártunk futni.

Számomra ez a tanár nem volt kegyetlen! Én a múltamat találtam kegyetlennek. A múltamat, amit soha nem változtathatok meg.

Éles sípszó szakított ki a gondolataimból. Szinte mindenki megállt és a térdére támaszkodott, próbált mélyeket lélegezni.

- Jól van lányok, elég lesz – üvöltötte a tanár kicsit nagyobb hangerővel, mint kellett volna. A mondat felénél a csengő apró zaját lehetett felfedezni, de csak annak, akinek nagyon jó a hallása, és el tudott tekintetni a tanár úr üvöltözésétől.
Mint egy csorda, vezényszóra mindenki elindult az öltöző felé. Mindenki köztük én is. Ennek ellenére én léptem be utoljára az említett helyiségbe. Ami pad volt bent, azon mind feküdt valaki. Még nem heverték ki ezt a „kegyetlen” testnevelés órát. Lassan a szekrényhez léptem, amiben a cuccaim voltak.

- Téged aztán keményfából faragtak kislány, ha Mr. Rabszolgahajcsár órája után ilyen jó színben vagy – eltelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy hozzám beszéltek. Megfordultam a sarkamon, és a hang forrását kerestem. Velem szemben ült az egyik padon. Éppen a gyönyörűen ősz hajából szedte ki a gumit. Rose volt az.

- Emlékszem, amikor először vettem részt az óráján… Életem leghosszabb negyvenöt perce volt… - mondta mosolyogva a lány. – De úgy látszik neked meg sem kottyant…– állt fel a padról, és lépett mellém. Ugyanis a cuccai a tőlem egyel balrábbra lévő szekrényben voltak.

Az öltözőben közben már mindenki összeszedte magát, és elkezdett átöltözni. Én és Rose is így tettünk.

- Régen elég keményen sportoltam – vetettem végül oda Rose-nak, amikor már a rendes ruha volt rajtunk. Rájöttem, hogy talán nem kéne némasági fogadalmat tennem, és nem szólnom senkihez az elkövetkezendő években, amíg ide járok. A lány arcán érdeklődés mutatkozott meg.

- És mégis mit? – kérdezte, miközben az osztályterem felé vettük az irányt. Bár szinte kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy elő fog kerülni ez a kérdés, reménykedtem abban az egy százalékomban, hogy mégsem teszi fel. Mert, ha most válaszolok, abból újabb és újabb kérdések lesznek, amikre szintén válaszolnom kéne. És ezek mind a múltammal foglalkoznának, amit meg legszívesebben elfelednék.

Végül azonban arra jutottam, hogy válaszolok a kérdésére.

- A volt iskolám focicsapatának  szurkolótáborának a vezetője voltam – sóhajtottam egy nagyot.

- Mármint pompon csapatvezető? – reagált rá Rose tágra nyílt szemekkel.

- Igen…

- Régen én is arról álmodtam, hogy ilyen csapatkapitány legyek. De, amikor beiratkoztam ebbe a suliba, az álmomnak annyi lett. Ugyanis az iskolában nincsenek pompon lányok, de még focicsapat sem – nevetett fel a lány. – Nem valami nagy ez a gimnázium… Ennek ellenére, úgy látszik te még így is könnyen eltévedsz. Adok egy jó tanácsot, legközelebb ne Lys-től kérj segítséget… Mint láthatod, elég könnyen félre vezeti az embert- utalt Rose a tesiről való késésemre. Persze ő nem tudhatta, hogy egyáltalán nem Lysander tehet róla. – Amúgy nem direkt csinálja. Csak a memóriája nem éppen mondható jónak – mikor Rose befejezte, már a terem előtt álltunk.

Mielőbb menekülni akartam a következő kérdése elől, így lenyomtam a kilincset, és nagy hévvel kinyitottam az ajtót. Mármint nyitottam volna, azonban valami megakadályozott. Az ajtó valaminek nekiütközött és az a valami éles káromkodásba is kezdett. Vagyis inkább az a valaki.

Castiel állt az ajtó másik oldalán és a kezével az orrát fogta. Az ajkai közül még mindig éles szitkozódás hangzott.

Csak néhány másodpercbe telt felfognom, hogy az előbb éppen hozzávágtam az ajtót.

Castielnek is kellett egy kis idő, mire rájött, hogy mi is történt. Ellenben, mikor meglátott abbahagyta a káromkodást, és elvette az orráról a kezét. Szerencsére nem vérzett, így egy kicsit megnyugodtam.

- Értelmezzem ezt úgy, hogy a bosszúd volt, a reggeli miatt? – kérdezte kurta mosollyal az arcán. Újabb másodpercek teltek el, mire újfent felfogtam, hogy mire is értette.

Én szinte már nem is emlékeztem arra, hogy reggel ő volt az, aki nekem jött, amíg én az iskola ajtajában szerencsétlenkedtem. Az a reggel olyan távolinak tűnt, mintha nem is pár órája lett volna.

- Szerintem értelmezd úgy, hogy véletlen volt – szólt közbe Rose, még mielőtt bármit is válaszolhattam volna. Majd a lány a vállamra tette a kezeit, és elvezetett Castiel elől egyenesen a padomig.

A fiú egy halk morgást hallatott még, majd kiment a teremből.

- Ahogy mostanság viselkedik, igazán megérdemelte – mosolygott rám a lány.

Az arcán láttam, hogy Rose még szeretett volna valamit mondani, de a csengő belé fojtotta a szót. Lassan a padjához sétált.

Hálás voltam, mind a csengőnek, mind Rose-nak. Előbbinek azért, mert újabb negyvenöt percet adott nekem, amíg senki nem szól hozzám, utóbbinak, mert kedvesen viselkedett velem, és úgy éreztem, tényleg érdeklődik felőlem.

A tanár úr, mielőtt belekezdett volna az órába, körbenézett. Egy nagyot sóhajtva végül megszólalt.
- Úgy látom Castiel ma sem tette tiszteletét… - majd mintha el sem hangzott volna ez a mondtad, elkezdte megtartani a matematika órát.

Körbenéztem, és igaza volt. A fiúnak hűlt helye sem volt. A diákok arcát nézve azonban az ember rájöhetett, hogy ez nem volt szokatlan....