4. fejezet Az első óra

Gondolom mindenki ismeri azt az érzést, amikor mosolyogva mondod, hogy „ minden rendben lesz” , de nagyon jól tudod hogy ez nem igaz, és az ég világon nem lesz semmi sem rendben. Általában ezt a hazugságot azért használjuk, hogy valakit megnyugtassunk. Jelen esetben én magamat akartam megnyugtatni. De rájöttem, hogy ennek nincs értelme… Akárhányszor mondtam volna el magamba, hogy „minden rendben lesz”, nem tudok annyira hazudni a saját énemnek, hogy el is higgyem. Igenis jól ismerem a természetemet, nem, nem lesz minden rendben…

Az osztályba mély csend fogadott. Mindenki a helyén ült már, köszönhetően Mr.Faraize előbbi utasításának. A szemek köztem és a tanár között cikáztak. Hol felvont szemöldökkel, hol haragos pillantásokkal, hol barátságos tekintettel találkoztam. Lassan végignéztem az osztályon. Ezt nem lett volna szabad megtennem. Az első szempár, amivel találkoztam egy srácé volt. Rögtön felismertem. Az a fiú volt, aki néhány perccel ezelőtt majdnem fellökött az ajtónál.. Kaján vigyor jelent meg az arcán, és biztos voltam benne, hogy ő is emlékszik az előbbi afférra. Hogy is ne emlékezne…

- Nos még mielőtt belevetnénk magunkat a tanulás bájaiba – Mr. Faraize pont annyi időt hagyott, hogy az osztály egy része cinikus és halkan felkacagjon. A tanár ennek ellenére úgy tett, mintha nem hallotta volna, és folytatta a mondandóját. – Bemutatnám nektek az új osztálytársatokat. Nem is beszélnék sokat róla. Meséljen inkább ő magáról – mosolygott barátságosan rám az új osztályfőnököm. Nem is tudja mennyire örültem volna, ha inkább ő mutat be, és nekem csak némán kellene állnom.

De nem így történt.

„Essünk túl rajta!” – gondoltam magamban és egy mély levegőt véve belekezdtem a bemutatkozásomba.

- A nevem Aihnoa Estela Montero Germendia - hadartam el egy szuszra. Anyukám spanyol és ragaszkodott hozzá, hogy a lánya neve is spanyol legyen. Így kaptam meg a dupla keresztnevet, és a dupla vezetéknevet.  A srác, akinek reggel nekimentem röhögve szólalt meg.

- És ezek közül választhatunk, hogy melyiken szólítunk? – erre a kérdésre egy szőke hajú lány erőltetetten nevetett fel. Ismertem ezt a nevetést. Egy nem felvilágosított embernek egy angyal ártatlan és őszinte kacajának tűnhetett. Sokáig gyakorolhatta a lány, hogy ennyire jól ment neki. Régen én is sokat gyakoroltam. Ez egy affajta „nem volt jó a vicc? Nem baj nevetek rajta” hangnak minősült.

A megjegyzés azonban bántóan érintett, és, aki a megmentésemre sietett, az Mr. Faraize volt.

- Castiel, kérem az ilyen megjegyzéseket tartsa meg magának! Aihnoa folytassa csak nyugodtan.

A Castiel nevezetű srác mind a két kezét a feje felé tartotta, jelezve, hogy megadta magát. Egyből ki lehetett találni, hogy a hierarchiában hol helyezkedik el… Tipikus menő srác, aki élvezi, ha beszólhat valakinek… Egy hónappal ezelőtt epésen visszaszóltam volna valamilyen beszólással, de most, ha eszembe jutott is volna valami, tuti nem mondom ki.

Pár másodperc csend következett, majd rájöttem, hogy mondanom kéne valamit, így folytattam.

- Szóval a nevem Aihnoa. 16 éves vagyok – és most én voltam, aki egy pillanatnyi szünetet hagyott, hogy a többiek megemésszék, amit mondtam. Rajtam és Mr.Fraizen kívül 15 diák volt a teremben, de szinte biztos voltam benne, hogy mindannyian 17 vagy 18 évesek. Tizenegyedikben ennek nem is kéne máshogy lennie.

- Ez esetben Szöszi eltévedtél… A pisisek arra vannak – mutatott Castiel az ajtó felé.

- Castiel! Mégis mit mondtam az előbb magának? – szidta újból le Mr. Faraize. Nem mintha nagyon számított volna.

- Nem tudom, nem figyeltem. Túlságosan elfoglalt, hogy azt nézzem, ahogy az új lány a szétbontja a pulcsija ujját – röhögött fel újra a vörös hajú srác. Eddig észre sem vettem, hogy idegességemben a ruhám ujját piszkálom. Most azonban azonnal abbahagytam. Félénken a padlót kezdtem el bámulni, és reménykedtem benne, hogy mielőbb leülhetek valahova. Lehetőleg olyan helyre, ahol nem lát senki, és én sem látok senkit.

- Miért büntet isten magával? – tette fel Mr. Faraize a költői kérdést.

- Lássa be tanár úr, Ön tudja nagyon jól, hogy ez nem büntetés, hanem áldás! – vette elő Castiel a nyájas hangját. Vajon észrevennék, ha én most leülnék? Vagy kirohannék a teremből? Mert szerintem nem. „Az első padban volt egy szabad hely.”

- Tanár úr! Abban azonban egyetértek Castiellel, hogy Aihnoa kisasszonynak nem ebbe az osztályba kéne járnia. Akkor mégis miért ide íratták be? – kérdezte a vörös mellett ülő fiú. A haja ősz volt, és a rajta lévő ruhák hasonlítottak a viktoriánus korbeliekhez. Mégis, ami legszembetűnőbb volt, az a beszédstílusa. Miért rakott kisasszonyt a nevem mögé? Ezt eddig csak nálam sokkal idősebb felnőttek csinálták.

- A kisasszonynak tudtommal nem kellett járnia ötödikbe, így egy évet ugrott felfelé – válaszolt helyettem is Mr. Faraize. Igen… A tanáraim szerint nem volt szükséges ötödikbe járnom, mert a tudásom rég túlmutatott azon a szinten.

- Ohh ne már… Ezek szerint egy Nataniel 2 – vel van dolgunk? – emelte fel megint a hangját Castiel. Már most elegem volt ebből a srácból… Komolyan mindenre van egy hozzászólása?

- Mit is mondtál az előbb? Talán baj, hogy én nem állok bukásra szinte minden tantárgyból? – szólalt meg a terem másik végéből egy szőke hajú srác. Ő volt, aki megmondta, merre találom az igazgatóit… Ha jól értelmezem, a neve Nataniel volt.

- Nekem legalább van életem! – köpte szinte a szavakat Castiel. Ez egy keringőre volt felhívás, és egy olyan labda feldobása, amit még én is le tudtam volna ütni. Szinte előre láttam, hogy a szőke srác azt mondja, amit én is mondanék ebben a helyzetben.

- Nekem meg jövőm! – jegyezte meg Nataniel. Egy hónapja én is ezt vágtam volna Castiel fejéhez. Szinte a lelki szemeim előtt láttam, hogy ezek ketten a végtelenségig tudtak volna vitázni.

„Az első padban volt egy szabad hely.”

- Castiel! Nataniel! Kérem fejezzék be! – csitította Mr. Faraize őket. Ebben a másodpercben én az első padban lévő helyre becsusszantam. Semmi értelme nem volt annak, hogy tovább kint álljak.  A padtársam egy lila hajú lány volt.

- A nevem Viola – mutatkozott be félénken a lány. A tanár úr még mindig Natanielt és Castielt nyugtatta le, de azok ketten úgy tettek, mintha a tanár ott sem lenne.

Körülbelül öt percbe tellett, mire a két srác végre befogta. Az osztály csendben figyelte őket, én meg hálás voltam nekik, hogy elvonták rólam a figyelmet.

Mr.Frazaizenek leeshetett, hogy nem kívánok tovább beszélni, így elkezdte az órát megtartani.

Történelmet tanított. Február volt, így az osztály teljesen mást tanult, mint én a régi sulimban. De szerencsémre én előrébb tartottam az anyaggal, így tudtam miről van szó az órán. Ennek ellenére úgy tettem, mint, aki hevesen jegyzetel. A gondolatian azonban egy mondat felé fordultak: „haza, haza, mielőbb haza!”

Az órát egy hangos és éles zaj zavarta meg. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy rájöjjek, ez a csengő volt.

Hirtelen félelem fogott el. Ha ez a csengő, akkor azt jelenti, hogy senki és semmi nem fog senkit és semmit visszatartani attól, hogy velem beszéljen. Már, habárki is szóba akart volna állni velem, az előbbi bemutatkozásom miatt. Bárcsak ne akarnának… De kérésem persze nem igazolódott be, és hamarosan három lány vett körül.

- Szóval a neved Áhjno – akadt meg a nyelve az egyiküknek.

- Aihnoa. Áj-no-a – szótagoltam el neki halkan.

- Igen... igen… Én Peggy vagyok. Szeretném, ha mesélnél egy kicsit magadról, hogy a suli újságban megjelenhessen egy cikk rólad – félve rá néztem.

- Ne, kérlek. Nem szeretném, ha az újságban szerepelnék! – régen imádtam a szereplést. Regén. Most már nem. Most legszívesebben a takaróm alatt töltöttem volna a hátralévő életemet, mindentől és mindenkitől elzárva… De ezt már egyszer elmondtam.

Peggy elhúzta a száját, és elment. Úgy látszik nem innentől nem voltam érdekes számára.

- Ne is foglalkozz vele! Az újság az élete, de amúgy egy rendes lány! Majd meglátod – mosolygott rám egy ősz hajú lány. Nagyon szép volt. A ruhái hangsúlyozták, azt, amit kellett. – Ohh hisz még csak be sem mutatkoztam – kacagott fel. Ez nem hasonlított az előbbi műnevetéshez. Bár nem mondott semmi vicceseset mégis a nevetése őszinte volt.  – A nevem Rose – nyújtotta felém a kezét. – Üdv a Sweet Amorisban! Hidd el sok kalandban lesz itt részed! Ezt a sulit bárminek elmondhatod, csak átlagosnak nem. A tanárok nyitottak mindenre. A diákok legtöbbje viszonylag normális. Jól fogod magad itt érezni! – nézett a szemembe. Nem! Én NEM akarom magam itt jól érezni! Én haza akarok menni! Hazamenni és soha nem jönni vissza! Elfutni minden elől. Az emberek elől, a gondolatok elől, a gondok elől, az emlékek elől…. Ennek ellenére ezt nem mondtam ki.

- Remélem én is – erőltettem egy mosolyt az arcomra. A csengő hálás rikácsolása mentett meg a további beszélgetéstől. Szép lassan mindenki helyresétált.

Én összeszedtem a gondolataimat, és örültem, hogy az elkövetkezendő 45 percben nem kell megszólalnom.