5. fejezet Az idő

Az óra vészesen lassan járt. A diákok általában ilyenkor átkozzák a készüléket, és talán a fél karjukat is adnák, hogy csak egy picit is felgyorsítsák a lassan mozgó mutatókat. De én nem. Én legszívesebben megállítottam volna.

De az időt nem lehet manipulálni, hiába adja az ember a fél karját, vagy egyéb testrészét. Nem lehet megtörtént eseményeket meg nem történné tenni, nem lehet megállítani vagy éppen felgyorsítani. Csak nézni lehet, ahogy – mintha saját akarata lenne – telik.

Csak nézni, és nem beleszólni.

Régebben eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mit tennék, ha irányíthatnám az időt. Az akkori énem hatalomra vágyott, végtelen lazsálásra és egyéb társaira.  Jelen pillanatban csak egy dolgot akartam. Visszamenni egy hónappal ezelőttre és meg nem történné tenni néhány dolgot. De persze ez lehetetlen…

És az óra sem akart megállni a kedvemért sem. Lassan a kicsöngetést jelző ponthoz ért. Bár a csengő még nem szólalt meg a diákok már pakolni kezdtek.

Még pár másodperc, és meg is érkezett a tanulók számára megváltást hozó hang. Mármint a legtöbb tanuló számára.

Az osztály felbolydult. Senkit sem érdekelt, hogy a tanár be akarta fejezni az órát. A tanár úr tett még egy utolsó próbálkozást, és feladta a házit. Persze hiába… A csengő az csengő, az idő az idő. Megvan a helye a tanításnak és a szünetnek is.

- Ms. Montero? Ugye? – lépett az asztalomhoz a legyőzött tanár.

- Igen – feleltem halkan.

- Idetetszik jönni egy kicsit? Szeretném átbeszélni magával, hogy hol tart az anyagban, és mi lenne a pótolni valója – engedelmeskedtem a kérésének, és a tanári asztalhoz léptem. Alaposan elmagyaráztam, hogy én már ezt az egész anyagot vettem a régi iskolában, hogy igen, mindenre emlékszem, nem, nem szükséges senkinek sem elmagyarázni, mondom, hogy már vettem, igen, teljes mértékben fel tudok zárkózni. Természetesen ezt a legudvariasabban, bár a végére a türelmem kezdett elfogyni. Miközben én a tanár úrral beszéltem, az terem kiürült. Nem is csoda. Testnevelés óra jött. „Az idő telt” Körülbelül öt perc volt még becsengetés előtt, amikor végre sikeresen befejeztem a beszélgetést. A tanár urat, mintha nyílból lőtték volna ki, úgy viharzott el. Az előbb bezzeg nem sietett ennyire. A táskámhoz léptem, majd kivettem belőle a testnevelés cuccomat, ami reggel még Agatha néni csomagolt össze. És persze ő is vette meg.

Kiléptem a teremből, amikor élesen hasított belém a tudat, hogy fogalmam sincs, merre kéne mennem. A folyosó üres volt. Egy másodperc múlva meg is értettem miért. A csengő éles rikácsolása hallatszott az egész épületben.

Remek első nap elkésem a harmadik óráról…

És még mindig fogalmam sincs, merre kell menni…

- Elvesztél kiscica? – halottam a hátam mögül. A sarkamon megfordultam és szembe találtam magam Castiellel. Vagyis inkább Castiel mellkasával. Ugyanis túl közel állt. Gyorsan hátraléptem, egy halk bocsánat mormolása közben.

- Neked nem testnevelés órán kéne lenned? – néztem rám, mikor már kellően messze volt. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Nem, kisbutus. A lányoknak van tesijük. Mi meg kémián poshadunk. Vagy éppen arról lógunk. De ha már itt tartunk, kiscica – lépett közelebb, és újfent túl közel volt. – neked nem kéne tesin lenned? – automatikusan megint hátra léptem.

- Én csak… Nem...tudom merre van a tesiterem…

- Szóval tényleg elvesztél. Kötelességemnek tartom, hogy segítsek az elveszetteknek – hirtelen az állam alá nyúlt, és felemelte azt, így kénytelen voltam a szemébe nézni. A kezemmel megpróbáltam eltolni az ő kezét, de ez nem jött össze.  

- Eressz el! – suttogtam.

- Castiel! Hagyd őt békén! – jött a hang a folyosó végéről. A hanghoz tartozó test az ősz hajú, viktoriánus korabeli ruhát hordó fiúé volt.

- Ünneprontó vagy Lysander! – engedett el végre Castiel. Most ő volt az, aki egy lépéssel hátrébblépett. Lysander közben mellénk ért.

- Ha jól hallottam, akkor a testneveléstermet keresed. Folyosó végén, balra. Nem nagyon lehet eltéveszteni. Gyere Castiel, nekünk is kéne mennünk órára – majd megfogta a vöröset és a karjánál fogva elkezdte a másik irányba húzni. Legnagyobb meglepetésemre Castiel engedett neki.

Az idő telik, akkor is, ha az ember ennek nincs tudatában. Már hét perce becsengettek, amikor végre bejutottam a tesiterembe. A rendes ruhámba persze, mert arról, hogy az öltöző hol van, még mindig nem tudtam semmit.

A lányok egytől egyik csendben futottak. A tanár, aki férfi volt, középen állt. Amikor meglátott belefújt a sípjába. A termet dobhártyát szaggató sípszó szelte át.  Siető léptekkel mellém lépett. Magas, kigyúrt férfi volt. És kifejezetten ijesztő. Nem futnék össze vele egy sötét sikátorba este. De akkor sem, ha nincs este.

- Mégis ki maga? – mondta kicsit nagyobb hanggal, mint azt a fül befogadni képes.

- A nevem Aihnoa Estela M – de végig mondani nem tudtam, mert közbe vágott.

- Szóval az új diák.. Maga késett! Tisztában van ezzel? Nem szándékozom kivétel alá helyezni csak azért, mert új diák. Gyűlölöm, ha az órámról elkésnek!

- Sajnálom, csak nem tudtam, hogy m.. – de újfent közbe vágott.

- És továbbá gyűlölöm, ha valaki magyarázkodik! – látszódott rajta, hogy folytatta volna még, de valami megakadályozta. – Lysander? Hát ön mit keres itt? – ebben a pillanatban két kezet éreztem a vállamon.

- Elnézést, hogy megzavarom az órát, csak meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy Ms. Montero ideért. Sajnos először rossz felé küldtem el, amiért még egyszer elnézést kérek. Így magyarázható a késése is. Remélem megbocsát neki – bár Lysander háttal volt nekem, szinte biztos voltam benne, hogy egy ezer wattos mosoly jelent meg az arcán.

- Jaj Lysander te és a feledékenységed… - a tanár úr jelleme hirtelen megváltozott. Még csak nem is magázta Lysandert. Könnyű volt megállapítani, hogy baráti viszony van közötttük. – Ms. Montero, kérem öltözzön át! – mutatott egy ajtó felé, ami nagyon reméltem, hogy az öltöző volt. – Maga Lysander pedig menjen órára!

Gyorsan elindultam az ajtó felé. Egy pillanatra visszafordultam, szerencsére a tanár háttal állt nekem. Lysander szemével találkozottam. Egy apróbb mosolyfélét intéztem felé, majd legközelebb szóban is megköszönöm.

Az öltözőbe gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat. Közben az időn járt az eszem. Körülbelül negyed óra telt el, amióta kiléptem a teremből. Ez alatt a negyedóra alatt egyszer sem gondoltam a múltamra. Azóta a nap óta, talán a legszebb negyedórám.  Persze nem feltétlen hiányzott Castiel zaklatása, de mégis elterelte a figyelmemet a múltamról. Egészen mostanáig.

Az idő folyik tovább, bármit teszünk. Nem tudjuk megállítani, vagy felgyorsítani, de beleszólni sem lehetséges. Egyszerűen csak nézzük, ahogy telik. Az idő nem old meg semmit, csak tompít. Nem fed be semmit, csak enyhít.

Ezekkel a gondolatokkal léptem ki az öltöző ajtajából.