6. fejezet Kegyetlenség

Kegyetlenség. Mit is gondol az ember, amikor meghallja ezt a szót? A legtöbben talán az igazságtalanságra gondolnak, arra, hogy valaki olyat művelt velük, amit nem érdemeltek meg.
Ahogy a Sweet Amoris Gimnázium testneveléstermében körbenéztem az éppen futó lányokon, könnyen megállapítottam, hogy ezt a tanárt szinte egytől egyig kegyetlennek tartották. És talán igazuk is van. Talán nincs a Földön még egy gimnáziumi tanár, aki 17 éves lányokat vesz rá arra, hogy negyvenöt percig fussanak. Számukra ez kegyetlenség volt. De számomra nem.

A régi iskolában a pompon csapat vezetőjeként én is elvártam, hogy a csapatom tagjai fittek legyenek. Így minden héten többször eljártunk futni.

Számomra ez a tanár nem volt kegyetlen! Én a múltamat találtam kegyetlennek. A múltamat, amit soha nem változtathatok meg.

Éles sípszó szakított ki a gondolataimból. Szinte mindenki megállt és a térdére támaszkodott, próbált mélyeket lélegezni.

- Jól van lányok, elég lesz – üvöltötte a tanár kicsit nagyobb hangerővel, mint kellett volna. A mondat felénél a csengő apró zaját lehetett felfedezni, de csak annak, akinek nagyon jó a hallása, és el tudott tekintetni a tanár úr üvöltözésétől.
Mint egy csorda, vezényszóra mindenki elindult az öltöző felé. Mindenki köztük én is. Ennek ellenére én léptem be utoljára az említett helyiségbe. Ami pad volt bent, azon mind feküdt valaki. Még nem heverték ki ezt a „kegyetlen” testnevelés órát. Lassan a szekrényhez léptem, amiben a cuccaim voltak.

- Téged aztán keményfából faragtak kislány, ha Mr. Rabszolgahajcsár órája után ilyen jó színben vagy – eltelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy hozzám beszéltek. Megfordultam a sarkamon, és a hang forrását kerestem. Velem szemben ült az egyik padon. Éppen a gyönyörűen ősz hajából szedte ki a gumit. Rose volt az.

- Emlékszem, amikor először vettem részt az óráján… Életem leghosszabb negyvenöt perce volt… - mondta mosolyogva a lány. – De úgy látszik neked meg sem kottyant…– állt fel a padról, és lépett mellém. Ugyanis a cuccai a tőlem egyel balrábbra lévő szekrényben voltak.

Az öltözőben közben már mindenki összeszedte magát, és elkezdett átöltözni. Én és Rose is így tettünk.

- Régen elég keményen sportoltam – vetettem végül oda Rose-nak, amikor már a rendes ruha volt rajtunk. Rájöttem, hogy talán nem kéne némasági fogadalmat tennem, és nem szólnom senkihez az elkövetkezendő években, amíg ide járok. A lány arcán érdeklődés mutatkozott meg.

- És mégis mit? – kérdezte, miközben az osztályterem felé vettük az irányt. Bár szinte kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy elő fog kerülni ez a kérdés, reménykedtem abban az egy százalékomban, hogy mégsem teszi fel. Mert, ha most válaszolok, abból újabb és újabb kérdések lesznek, amikre szintén válaszolnom kéne. És ezek mind a múltammal foglalkoznának, amit meg legszívesebben elfelednék.

Végül azonban arra jutottam, hogy válaszolok a kérdésére.

- A volt iskolám focicsapatának  szurkolótáborának a vezetője voltam – sóhajtottam egy nagyot.

- Mármint pompon csapatvezető? – reagált rá Rose tágra nyílt szemekkel.

- Igen…

- Régen én is arról álmodtam, hogy ilyen csapatkapitány legyek. De, amikor beiratkoztam ebbe a suliba, az álmomnak annyi lett. Ugyanis az iskolában nincsenek pompon lányok, de még focicsapat sem – nevetett fel a lány. – Nem valami nagy ez a gimnázium… Ennek ellenére, úgy látszik te még így is könnyen eltévedsz. Adok egy jó tanácsot, legközelebb ne Lys-től kérj segítséget… Mint láthatod, elég könnyen félre vezeti az embert- utalt Rose a tesiről való késésemre. Persze ő nem tudhatta, hogy egyáltalán nem Lysander tehet róla. – Amúgy nem direkt csinálja. Csak a memóriája nem éppen mondható jónak – mikor Rose befejezte, már a terem előtt álltunk.

Mielőbb menekülni akartam a következő kérdése elől, így lenyomtam a kilincset, és nagy hévvel kinyitottam az ajtót. Mármint nyitottam volna, azonban valami megakadályozott. Az ajtó valaminek nekiütközött és az a valami éles káromkodásba is kezdett. Vagyis inkább az a valaki.

Castiel állt az ajtó másik oldalán és a kezével az orrát fogta. Az ajkai közül még mindig éles szitkozódás hangzott.

Csak néhány másodpercbe telt felfognom, hogy az előbb éppen hozzávágtam az ajtót.

Castielnek is kellett egy kis idő, mire rájött, hogy mi is történt. Ellenben, mikor meglátott abbahagyta a káromkodást, és elvette az orráról a kezét. Szerencsére nem vérzett, így egy kicsit megnyugodtam.

- Értelmezzem ezt úgy, hogy a bosszúd volt, a reggeli miatt? – kérdezte kurta mosollyal az arcán. Újabb másodpercek teltek el, mire újfent felfogtam, hogy mire is értette.

Én szinte már nem is emlékeztem arra, hogy reggel ő volt az, aki nekem jött, amíg én az iskola ajtajában szerencsétlenkedtem. Az a reggel olyan távolinak tűnt, mintha nem is pár órája lett volna.

- Szerintem értelmezd úgy, hogy véletlen volt – szólt közbe Rose, még mielőtt bármit is válaszolhattam volna. Majd a lány a vállamra tette a kezeit, és elvezetett Castiel elől egyenesen a padomig.

A fiú egy halk morgást hallatott még, majd kiment a teremből.

- Ahogy mostanság viselkedik, igazán megérdemelte – mosolygott rám a lány.

Az arcán láttam, hogy Rose még szeretett volna valamit mondani, de a csengő belé fojtotta a szót. Lassan a padjához sétált.

Hálás voltam, mind a csengőnek, mind Rose-nak. Előbbinek azért, mert újabb negyvenöt percet adott nekem, amíg senki nem szól hozzám, utóbbinak, mert kedvesen viselkedett velem, és úgy éreztem, tényleg érdeklődik felőlem.

A tanár úr, mielőtt belekezdett volna az órába, körbenézett. Egy nagyot sóhajtva végül megszólalt.
- Úgy látom Castiel ma sem tette tiszteletét… - majd mintha el sem hangzott volna ez a mondtad, elkezdte megtartani a matematika órát.

Körbenéztem, és igaza volt. A fiúnak hűlt helye sem volt. A diákok arcát nézve azonban az ember rájöhetett, hogy ez nem volt szokatlan....